Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Purébl Győző: Szemelvények Magyarország városainak történeti följegyzéseiből különös tekintettel azok keletkezésére és középkori fejlődésére. Ism.: Mályusz Elemér 170

TÖRTÉNETI IRODALOM. 171 ban felismerte. A magyarok jelentékenyebb helységeinek vá rosokká való átalakulása Szent István királyunk idejében veszi kezdetét, aki, hogy az alapítások sikeresebbek legyenek, az apostoli szék kiküldött követének közbenjöttével vitatta nieg az egyes városoknak adandó adományleveleket és kiváltságokat. Jelentékenyebb helységek Szent István korában válnak püspöki székhelyekké, természetes, hogy püspöki székhely csak népesebb városokban volt felállítható." (9. 1.) Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar történetírás semmit, de semmit sem tud arról, hogy Szt. István a pápai követtel városi kiváltságleveleket tárgyalt volna meg s, nem is sejtjük, honnan vehette a szerző adatait; nem hisszük, hogy akadt Magyarországon történetíró, aki 1860 óta ilyesfélét komolyan leírt volna. Lehet, az tévesztette meg a szerzőt, hogy a tatárjárás után egyes városok kiváltságleveleik kieszközlésénél arra hivatkoztak, hogy régi, Szt. Istvántól nyert privilégiumaik elpusztultak s ezért kérnek újakat, csakhogy ezeket az állításokat a történeti kritika „jóhiszemű" tévedéseknek minősítette. Az idézet utolsó mondata külön is figyelemre méltó. Nyilvánvaló belőle, hogy a szerző semmit sem hallott a királyi udvar és püspöki székhely városfejlesztő hatásáról, arról, hogy éppen ezeknek jelenléte indítja meg a primitív telepeknek városokká erősödését; mindezt nem is sejtve képzeli, hogy a gyermek atyja előtt született. A magyar történelem soha nem hallott részleteiről is értesülünk. Pl. a 40. lapon olvassuk: „III. Béla kísérletet tesz a képviselettel. Gyűlést hív össze és erre minden község két követet küld." Kár, hogy a szerző nem mondja meg, honnan ismeri ezt az adatot, amely a magyar alkotmány fejlődéséről vallott tanokat egy csapásra porba dönti. Ismét társadalomtörténeti szempontból lehetne korszakalkotó ez az állítása, ha forrásszerűleg bizonyítani tudná: „A polgárok közti egyenlőség Magyarország városaiban a XIII. században egyedül áll egész Európában, mert még a zsellérek sem vétettek ki a többi polgárok jogaiból." (19. 1.) A források ismerete és csak némi olvasottság alapján lehetetlen ilyen tarthatatlan állítást kockáztatni meg, bármennyire hízeleg is az a nemzeti hiúságnak. Az igazság az, hogy — sajnos —1 ezen a téren sem előztük meg, hozzá századokkal, Nyugateurópát. Ez a kiragadott pár példa mutatja, hogy az alapok, amelyeken a tanulmány felépült, semmiképen sem nevezhetők szilárdaknak. Téves, félreértett és rosszul magyarázott adatokon nyugszik az előadás. Mindamellett a tanulmány elolvasásából megrögződő végső kép még sem gyermekesen naiv, mint talán várnók. De csak azért, mert az olvasónak semmiféle kép sem marad meg az emlékezetében. A tanulmány ugyanis a legnagyobb rendszertelenséggel tárgyalja témáját, ismétlésekkel és oda nem tartozó kitérésekkel tarkítva. Nem ügyel sem időrendi, sem tárgyi szempontokra. Logikai össze-