Századok – 1927-1928

Történeti irodalom - József főherceg: A világháború; amilyennek én láttam. Ism. Doberdói Breit József 71

•78 TÖRTÉNETI IRODALOM. a merényletet elhárítottam és -az Isten megOltalmazott." (27—28. old.) Közben megindult a 31. hadosztály támadása, de az ellenség túlerején és gyilkos tüzén hajótörést szenvedett. A hadosztály csapatai hamarosan annyira kimerülnek, hogy hátrálni kénytelenek. A harc e fázisának egyik epizódját így írja le József főherceg: „Az ellenség erejének utolsó zömét dobta volt a harcba és ez ingatta meg pillanatnyira saját vonalaimat. Mikor előrelovagoltam, egy 32-es osztaggal találkoztam, mely felbomlottan futott visszafelé, közibük lovagoltam és megszólítottam őket; „Fiaim, egyedül hagytok menni az ellenséget megverni? Mert én megyek, lia ti elhagytok — akkor egyedül!... Előre, vitéz fiaim! Győznünk muszáj!" — Éljenezve gyűltek körém; a pacskoló, csiripelő golyózápor megszűnt s az ellenség megfutamodott és vígan mentünk előre. — Az ellenség megáll, új állásban van és gyilkos tüze megint vadul ropog. Hihetetlenül szívós és elkeseredett tűzharc folyik. — Egy 32-es szakaszvezető támolyog felém, arca tele vérrel, mely sapkája alól folyik, zubbonya egészen véres, vállán egy gépfegyvert visz. Megszólítom: „Tedd azt le, fiacskám és köttesd be a fejedet, az Isten áldjon meg!" — „Mikor visszaszorított az ellenség, elástam a géppuskát, mert akkor lőtte át a fejemet, de most, hogy előremegyünk, idesiettem, mert csak én tudtam, hol van elásva. Viszem előre, most csata van, holnap is beköttethetem a fejemet!" Bámulattal néztem e szegény gyárimunkásra, ki csakis akkor ment a segélyhelyre, amikor ellentmondást nem tűrő eréllyel parancsoltam rá, hogy adja át a gépfegyvert másnak s menjen sebét beköttetni." (48. old.) Nemde, gyönyörű példája ez a vitézségnek, rettenthetlen bátorságnak és odaadó önfeláldozásnak és mi büszkék lehetünk, hogy megszámlálhatlan számban voltak ily rettenthetlen hősök derék magyar csapatjaink sorai között. Avagy nem megható-e az 54. oldalon foglalt eme kis epizód? „Közeledünk Sabáchoz! — írja a főherceg naplójában. — A hullák és dögtetemek még nincsenek eltemetve, irtóztató bűz fojtogat, alig lehet kibírni. Egy 69-es kakukfüvet szed s egy csokrocskát ad nekem: „Tessék ezt szagolni, akkor nem érezni a dögszagot!" Aranyos magyar jellem." Ügy vélem, hogy már a közölt részletek is elegendők ahhoz, hogy azokból József főherceg egyéniségét, csapat- és seregvezetői képességét és azonfelül valóban istenadta írói talentumát is megfelelően értékelhessük. Meg vagyok róla győződve, hogy aki e sorokat olvassa és még nem volt alkalma a Fenséges úr könyvét elolvasni, égni fog a vágytól, hogy azt minél előbb egész terjedelmében áttanulmányozhassa, mert annak egyszerű elolvasása nem elég ahhoz, hogy a benne rejlő kincsszániba menő sok értékes adatot és tanulságot kellőleg a magunk javára fordíthassuk.