Századok – 1927-1928

Történeti irodalom - József főherceg: A világháború; amilyennek én láttam. Ism. Doberdói Breit József 71

•77 TÖRTÉNETI IRODALOM. szerb fekszik, akikre a nap melegen süt, mintha csak fel akarná őket ébreszteni." Délután 6 óra tájban eltemették a 31. hadosztály hősi halottait. Erről József főherceg a következő szavakkal emlékszik meg naplójában: „5 óra 50 perckor délután Dáni Balázs tábornok kitűzi a feketesárga lobogót Sabác templomának tornyára... Ugyanekkor mögöttem lelketrázó gyászindulót játszik a katonazene... ma elesett szeretett hőseimet temetik. Hány millió temetés lesz még e háborúban? És hány birodalom fog porfellegek közepette a véres förgetegben •összeomlani? — Elkísérem bajtársaimat utolsó csendes útjukon és sírjukba néhány marékkal földet szórok, mely dobogva hull az egyszerű, gyalulatlan deszkakoporsókra. A 32-esek zokogva térdelnek le és mindegyik pár rögöt dob a sírokba, lent kopogás hallik, mintha csak a halottak mozdultak volna meg. Soha temetés nem hatott rám mélyebben. Addig a nap is lehajtá fáradt fejét az égen úszó vérpiros felhők közé és bíboros pára telepedett a Száva ragyogó tükrére." Augusztus 15-én a Száva-menti Klenák tájékán még egy érdekes jelenet játszódott le, melyet a Fenséges úr következőleg ír le könyvében: „Mélyen gondolatokba merülve mentem, midőn egy éles ostorcsattanás hallatszik fejem fölött... Fülem vijjog tőle, nem is tudom, hogy honnét jött? Mi volt? Valami leütötte sapkámat a fejemről s az a földön elgurul. Ki akarom kapni Frommer-pisztolyomat bőrtokjából, de a csattot sietségemben rosszul fogom meg, nem tudom kinyitni; ekkor — most már látom — a kukoricásban dördül el a második lövés, tőlem alig tíz lépésre feltűnően szépképű fiatal férfi fekszik s újból céloz rám, hogy harmadszor is lőjjön forgópisztolyával. Szeme és csőtorkolata néz rám, bizony Isten, ez jól és gondosan céloz. Odavágom kapásból lövésemet, hisz célzásra nincs időm, és a szép fej földrebukik, a kéz puhán, tehetetlenül leesik, a pisztoly kiesik belőle! Meghalt! Odasietek! Egész hátsó koponyáját kiszakította golyóm, az agyvelő széjjelroncsoltan lóg ki és csurog róla a vér. Szemeiben éppen kialszik az életnek utolsó fénye és utolsó lélekzete hörögve hagyja el ajkát. Keresztet vetek rá, megfogom balkezét és az út széléig húzom őt. Még egyszer bugyborékolva megmozdul melle, ujjai remegnek és a kéz lassan kinyílik, a kifordult szemek lassan helyükre térnek, de már kifejezéstelenek és kitágult pupillái üvegesek. Vége van, — meghalt. Sapkámat fölveszem, a golyó csak kissé horzsolta. Elefántcsontnyelű revolverét örök emlékül elteszem. Egy németajkú idegen altiszttel találkozom, kinek megmondom, hogy hantoltassa el a halottat. Délután bejelentem az esetet Tersztyánszkynak. Másnap jó uramtól, Ö Felségétől egy szép távirat jön, melyben örömét fejezi ki, hogy