Századok – 1927-1928

Történeti irodalom - Divald Kornél: Magyarország művészeti emlékei. Ism. P. 801

802 TÖRTÉNETI IRODALOM. össze: „A középkori szobrászat és festés,zet emlékei" s a „Csúesíveskori szárnyasoltárok és rokonemlékek", ezek ama területek, melyeken egy életen át folytatott, legszemélyesebb kutató munkájának eredményeit tárja elénk. Ε lapokat valóban csak büszkeséggel és tisztelettel leliet olvasni: büszkeséggel, hogy művészeti kultúránk egykor ily pazar virágzásban állott s tisztelettel a lelkes kutató iránt, ki a feltárás munkájában oroszlánrészt vállalt. A két utolsó fejezet sommásabban mutatja be egyrészt a renaissance, másrészt a barokk, rokokó és a klasszicizáló stílus emlékeit, aminek nem a szerző esetleges előítélete az oka, hanem nyilvánvalóan az előmunkálatoknak itt különösen gyér és gyakran megbízhatatlan volta. Hatalmas emlékismeretén kívül példás érdeme a szerzőnek, hogy ítéleteit igazi történetírói elfogulatlansággal, nagykörültekintéssel alkotja meg. Midőn rekonstruáló munkájában a fennmaradt műemlékeiken kívül, az írott forrásokat is segítségül hívja, csak gondos forráskritika után alkalmazza ezeket. Számos közkeletű állítás dől meg így végérvényesen. Példa erre Villard de Honnecourt kassai szereplésének legendája. Divald nagy mértékben valószínűvé teszi, hogy a híres francia építész magyarországi működését várak építésével és az egri székesegyház tervezésével kell kapcsolatba hozni. Ámde nemcsak a kutatás alapossága és módszeressége, hanem a művészeti és fejlődési problémák éles meglátása és a felfogás eredetisége is kitünteti a hazai műtörténetírás e legújabb, legteljesebb összefoglaló munkáját. Ε téren bizonyára senki sem szerzett több jogot szintetikus, ítéletek alkotására, mint éppen Divald, aki a legközvetlenebbül, autopsia alapján ismeri az óriási anyagot. De éppen ezért, ugyancsak ő érzi leginkább azt a nagy felelősséget mely a sokszerűségnek közös nevezőre hozatalában rejlik. Apodiktikusan tehát csak ottan állít, ahol újabb, váratlan leletek állításának semmi körülmények között sem mondhatnak ellent. Ilyen végleges jellemzésnek tekinthetők a magyar bazilikális székesegyházakról mondottak. Ahol azonban még újabb tanúságot tevő emlékek kerülhetnek felszínre, vagy, ahol esetleg levéltári kutatásoktól várható a kérdések tisztázása, szerzőnk a maga nézeteit, bármily alaposak és megnyerőek is azok, mindég kifejezetten hipotézisekként közli. Rendkívül érdekes és gondos tanulmányozást kíván az a több helyen hangoztatott véleménye, hogy Buda már a csúcsíves stílus korában is legjelentősebb művészeti középpontunk volt s a művészeti mozgalmak innen terjedtek el országszerte, centrifugális irányban. Mindazonáltal tökéletes tárgyilagossággal vizsgálja a magyar művészet külföldi kapcsolatainak kérdését is. Rámutat a Bizáncból, Olasz-, Német-és Franciaországból kapott elemekre és hatásokra, de ter-