Századok – 1925-1926

Értekezések - BÁRÓ WLASSICS GYULA: Deák Ferenc 449

450 β. wlassics gyula. Kerülte a dagályt és megvetette a színpadi hatáskeresést. Meggyőzni akart; azért oly egyszerű és világos. Nem áradozó, nem bőbeszédű. Aki közmondássszerűleg beszél, tehát tehetséggel bír az aforizmusra, az a bőbeszédűséget kerüli. De azért Deák sohasem tál lakonikus. Ó az államférfiúi munka, a tények rendjébe sorozta a parlamenti beszédet. Nem azért beszélt, hogy elkápráztasson, hanem azért, hogy mindig mondjon is valamit és az ügyet tekintette elsőnek, nem a szónoklatot. Mindnyájan tudjuk, hogy többször, még pedig nemcsak kisebb beszédeiben használta az egyszerű társalgás hangját is. Csak annak a beszédnek van szemében becse, melynek igazsága előtt az értelem okoskodása meghajol. Az érzelmek felkorbácsolásával járó tapsokat sohasem kereste. Az ő beszédeiben a bizonyításnak azzal a fajával találkozunk, mely nemcsak múlólag indítja meg hallgatóságát, de maradandólag hat reájuk. Ez a legszebb ékesszólás, mely akkor sem némul el, ha az ajkak már rég bezárultak. I. Tizenhatéves koromban ért a szerencse, hogy Deák Ferencnek itt Budapesten, atyám, kit Deák mindig különös kegyeiben részesített, bemutatott. Felejthetetlenek maradtak előttem Deák Ferenc szavai, melyeket ez alkalommal atyámhoz — ki Kanizsán lakott és a város egyik vezetőegyénisége volt — intézett. Figyelmeztette atyámat, hogy miért akarják azok a kanizsaiak az ö kedves Zalaegerszegéről a megye székhelyét Nagykanizsára helyeztetni. „Bizony Isten — tréfás mosollyal folytatta —, ezek a kanizsaiak olyan ambitiös urak, hogy még egyszer Kanizsáról deputatio fog jönni, hogy az országgyűlés székhelyét is oda tegyük." Ezt a kis epizódot azért említem fel, mert ez is reá-, világít arra, hogy szíve egész melegével csüngött szülővármegyéjének székhelyén, Zalaegerszegen, honnan kiindult a nagy útra, melyre az isteni gondviselés vezérelte. Már pedig, ha a legédesebb örömöket ennek köszönte, a legkeserűbb fájdalmat is ez okozta. A Forintos nevéhez fűzött választási ügyben, midőn lelkiismerete összeegyezhetlennek tartotta a követség elfogadását, így panaszkodik ma már közismert levelében: „A fájdalom könnyeket fakasztott szememből; a könnyek majd elfojtották szavaimat; ajkaim reszkettek s szívem vérzett,