Századok – 1921-1922
Történeti irodalom - Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok. Ism. Zsinka Ferencz 674
történeti irodalom 675 Jól akarta Takáts Sándor, ha könyvével sugalmazni akart. Ez a szándék azonban nehéz feladat elé állította alakjainak jellemzésénél, a mit kielégítően nem is sikerült megoldania. Valami sablonszerűséget érzünk az előadásban ; mintha az alakok egy rámára volnának szabva. Be tudunk sokat számítani az közös életkörülményeknek, a mindig egy ellenségnek, a fizetetlenségnek és következményeinek, a nagy szegénységnek. Ezekkel a nehézségekkel bizonyos, hogy mindegyik katonának egyformán meg kellett küzdenie, de ezeken túl nem látjuk a különbségeket, a mikről nem tudjuk elhinni, hogy ne lettek volna, az egyes jellemek között. Alakjai olyanok, mint az epos hősei, többször mintha az eposi állandó jelzőt is ott viselnék magukkal, mikor a »zöldbe borult mezőn« száguldoznak, vagy »sípszó mellett a boritalnak ereszkednek«, vagy »sarlójukat szívesen vágják a más vetésébe«. Kortörténeti adattal bőven szolgál a kötet. Főleg abban az irányban, hogy minő volt a magyar katona sorsa az évszázados harczok alatt. Torkot fojtogató érzés lepi meg az olvasót a nagy nyomor láttára. Századokig éhes és ruhátlan magyart látunk jól fizetett német és vallon mellett élelemmel bőven ellátott törökkel szemben. Állandóan panaszkodó íőkapitányokat, pénzt - ürgét ő főtiszteket, a kiknek 36—40 havi zsoldhátralékukkal adós a királyi felség. Ha aztán a hiába sürgetett zsoldhátralék és bőven hullatott vér némi jutalmakép fővitézeink egy-egy birtokot mégis ki tudnak valahogyan nyerni adományként maguknak, biztosak lehetünk, hogy a királyi felség kamarája azért egyezett bele az adományozásba, mert előre tudta, hogy az adornányos halála után könnyen talál ürügyet, a melylyel az árvaságra hagyott családot jogaiból rövid szerrel kiforgatja. De a magyar katona csak szolgált tovább, éhezett ernyedetlenül, nem törődött vele, hogy Bécsben kimondták fölötte a halálos ítéletet, hogy nem használható, mert magyar. Mindezt könnyedén, elevenen adja elő a szerző. Némelykor oly lelket eláltatóan tudja még a közönséges fosztogatást is menteni a nyomorral, hogy szánalmunk a fosztogató mellé szegődik s alig veszszük észre, hogy a morális törvény bajba került. Befejezésül még csak egy megjegyzést kívánunk tenni, ha ugyan nem nyomdahiba ellen emelünk szót. A bevezető sorokban emlékezés történik a tizenhat éves háborúról (5. lap). Szerző nyilván azt a korszakot jelzi evvel a denominatióval, a mit történetírásunk tizenötévesnek ismer és nevez (1591 — 1606). Mi fölöslegesnek tartjuk ezt az új denominatiót. Nem határolja pontosabban meg a korszakot semmivel, mint a másik. Azonkívül 43*
