Századok – 1921-1922
Értekezések - GYALÓKAY JENŐ: Az első orosz megszállás Erdélyben 1849. 626
az első orosz megszállás erdélyben'. 647 ner kezdjen ellentámadásba, hanem csakis arról, hogy meg tudja-e védelmezni Nagyszebent s ha nem, kijuthat-e Oláhországba, mielőtt a magyarok — Felek-Nagytalmács felől — a vöröstoronyi szorost elzárhatnák a háta megett ? Gyulafehérvárát kivéve Nagyszeben volt Erdélyben az egyetlen pont, a hol még számottevő osztrák erő állott. Ha tehát a csata elvész, odavan az egész osztrák hadtest s vele együtt Erdély is. Mint igazoló jelentése mutatja, ilyesféle gondolatmenet bírta rá — a minden oldalról megindult sürgetéssel és unszolással együtt1 — Puchnert arra, hogy behívja az oroszokat, még mielőtt az osztrák kormány döntése megérkezett volna, noha maga se hitte, hogy eljárását Olmützben szentesítsék.2 Minthogy azonban nem merte koczkázatos lépéseért magára vállalni a felelősséget, másrészt meg a — szabatkozása esetén beállható — veszedelem ódiumától is menekülni akart : haditanácsot hívott egybe. Az pedig, mint tudjuk, a határozatlanság jele s csak olyan vezetők »ultima ratio«-ja szokott lenni, a kik válságos pillanatokban nem mernek vagy nem tudnak a maguk lábára állani.3 így volt itt is, noha már ugyancsak késő lett volna minden s Puchner — legjobb esetben is ·—· Oláhországba szorul, ha Bemnek Nagyszeben ellen január 21-én végrehajtott támadása sikerül. Az ütközet azonban — Czetz máig fel nem derített elkésése és a lövőszer elfogyása következtében — balul végződött. A katastropha tehát nem csapott le, s a teljesen felborulni látszó egyensúly, legalább egy pillanatra, idegen beavatkozás nélkül is helyreállott. Az oroszok közbelépésére ilyenformán csak Bem, netalán nagyobb erővel megismétlődő, támadása esetén lehetett majd szükség. 1 Ebben újra nagy része lehetett Salmennek ; Çaguna ellenben már akkor Bécsben volt. 2 »Ich gestehe aber offen und frei, dass ich es nicht nur ahnte, sondern auf das bestimmteste annehmen musste, dass S. M. hohes Ministerium das Zuhilferufen fremder Truppen weder wünschen, noch je billigen könnte, auch dass ich fühlte, wie ich es eher auf das äusserste Übel ankommen lassen sollte, bevor ich solche Veranlassung zu grossen Verwicklungen zuliess.« (Puchner igazoló jelentése : i. h.) 3 »... Man musste sich das Schicksal dieser Städte . . . schrecklich denken, daher meine fortgesetzte Weigerung der Hervorrufung einer fremden Hilfe, mir immer mehr den Vorwurf einer persönlichen Halsstarrigkeit zuzog, weswegen ich die Entscheidung der Beurtheilung eines versammelten Kriegsrates anheimstellte und dessen für die Annahme der fremden Hülfe lautenden Beschluss in Vollzug setzte.« (Puchner igazoló jelentése: i. h.)
