Századok – 1919-1920

Történeti irodalom - Takáts Sándor: Rajzok a török világból. III. köt. Ism. Srs. 65

5S TÖRTÉNETI IRODALOM. dohányzacskót; Fából, földből, magyar építési módon, készült a csűr. Kívül, belül ugyancsak leírja Takáts s nem hagyja feledségben a csűrök őreit, a csűrbírákat s ezeknek a csűrök tövében álló kunyhóit (kutyáit) sem. A csűrről szólva eleven rajzot ad az aratásról, takarodásról. Persze, ha a magyar építés vas, kő nélkül történt, akkor a famunkásokban bőségnek kellett lenni. Volt is. Rovott, vágott, bárdolt, metszett, késelt, faragott, hasogatott, vájt, fúrt nálunk mindenki, aki kenyerét a keze munkájával kereste ; hordókötő, bodnár, kádár, pintér, vedres, tekenős vagy koponyás, tokár vagy esztergáros, táltányér-csináló stb. bőséggel járta a vásárokat. falukat. De megépítette a magyar fából a várakat, kastélyokat, udvarházakat még két emeletre is ; elkészítette földből, fából a pinczéjét, legföllebb a torkát rakta kőből. A pincze a XVI—XVII. sz.-ban a magyarnak jó rejtegető helye s azért építésénél az volt az alapelv, hogy rá ne akadjanak. Ha már ez nem lehetett, a pinczében kellett rejtekhelyet készíteni ; mert nemcsak bort tartottak benne, hanem a különféle élés és egyéb értékes marha is itt bújt meg. A szegénység pinczéje csak verem volt s olyformán készült, mint ma a jégvermek ; az urak azonban bolthajtásos (pogonyos) kőpinczéket is rakattak. Ha a pincze bolthajtásra készült, torka fölé szobát emeltek, vagy filegóriát állították rá. A fával dolgozó mesteremberek sorából valók a borkötők vagy hordósok, kikről külön írt a szerző, mert hát megérdemlik őkigyelmek, hogy róluk jó emlékezet essék, nekik illendő becsület adassék. Ezek azzal foglalkoztak, hogy a hordókat összeállították, a dongákat kötővesszővel, berkével megkötözték, fölberkézték. Tudományukra nemcsak az új hordóknál volt szükség, a fölberkézés nemcsak bortakarás, borszűrés idején történt, hanem akkor is, mikor a hideg melegre tért, a pinczék szelelőlyukait kinyitották. Ilyenkor az abroncsok szakadozni kezdtek s a borkötőknek ugyancsak iparkodniok kellett, hogy a hordók véröket ne veszítsék. Nyilvánvaló, hogy hordókat nem arra szánták, hogy üresen összeszáradjanak, hanem megtöltötték őket úr borral, színborral, tokaji ürmössel s egyéb jóval, vagy ha más nem akadt, szegényborral vagy akár csigérrel. Mielőtt azonban a must a hordóba jutott, az uraság dézsmásai elé kellett vinni a dézsmaházakba, sőt még a törkölyét is, mely némely vidéken a törkölylátók, kádszúrók szeme elé kerül. A törkölyt vagy malátát törkölyhordó szekereken, nagy kádakban a dézsmaház elé vitték s itt a törkölylátó vagy, a hol volt, a segédje, a kádszúró (csepegtetőnek is hívták) megnézte, nem kevertek-e a maláta közé, mely iitán dézsma nem járt, csalafinta módon eleven szőlőt, vagy nem