Századok – 1919-1920

Történeti irodalom - Meyer; Erich W.: Staatstheorien Papst Innocenz’ III. Ism. Tóth László 495

496 TÖRTÉNETI IRODALOM. 496. ben érte el. Ennek az éleselméjű és politikai érzékkel kiválóan megáldott pápának a szerencse kedvezése és az általános európai politikai helyzet következtében sikerült az, a minek megvalósítása már egy évszázad előtt ideálként lebegett tehetségben nem kisebb, de szerencsével kevésbbé megáldott elődje, VII. Gergely előtt, t. i. az európai országokat Svédországtól Szicziliáig a pápaságtól többé-kevésbbé függő viszonyba hozni vagy egyenesen hűbéreseivé tenni. Hatalmának mintegy tetőpontját jelentette az uralkodása vége felé, 1215-ben tartott IV. laterani zsinat, a melyen több mint 1500 főpap mellett, majdnem valamennyi uralkodó követei hódoltak a hatalmas pápa előtt. Persze a pápaság és császárság politikai hatalma és ereje állandó hullámzásnak volt kitéve. Ezért a pápai világuralom III. Incze által megteremtett hatalmas méreteiben, a mely azonban a convergens erők és a belső szilárdság híjján, pusztán az uralkodó pápa személyes hatalmára felépítve, minden állandóságot nélkülözött és III. Incze utódai alatt csakhamar hanyatlásnak indult, hogy még egyszer és utoljára hatalmasan fellángoljon még a gondolat VIII. Bonifácz alatt, mielőtt végleg megdöntené azt Szép Fülöp franczia és pár évtizeddel később a rensei gyűlés német nemzeti imperialismusa. így egyedül III. Inczének sikerült a pápaság világhatalmi törekvéseit még a szent birodalommal szemben is tartósan érvényesíteni. Kétségtelen tehát, hogy a történetíró minden érdeklődésére méltó III. Incze politikájának elméleti, államtani alapjait keresni és kutatni azon állambölcseleti eszméket, a melyek gyakorlati politikájára termékenyítőleg hatottak. Kétségtelen, hogy Incze nem volt eredeti alkotó elme, hanem a mint szerzőnk is helyesen reámutat, főként Gratian decretumai. voltak azok, a melyek neki az egyház szabadságáért, helyesebben világuralmáért folytatott küzdelemben elméleti alapul szolgáltak. De mint igazi gyakorlati politikus, nem ragaszkodott a theoriákhoz, hanem mindig a megvalósíthatónál maradt. Ez a különbség az elméleti és gyakorlati politikus között szolgál Meyer szerint igen helyesen magyarázatául annak, hogy ha III. Inczét helyesen és tárgyilagosan akarjuk megítélni, akkor benne az állambölcselő mindig elválasztandó a gyakorlati politikustól. Csak sajnálni tudjuk, hogy szerzőnk kutatásait bizonyos kedvezőtlen külső körülmények miatt olyannyira szűkíteni volt kénytelen, hogy könyvében kizárólag csak Inczének nagyszámú reánkmaradt levelében és egyéb irataiban lefektetett politikai theoriák összeszedésére és rendszerbe foglalására szorítkozik. Nem terjeszkedik ki sem Incze forrásainak megállapítására, mindössze egy helyütt mutat reá egypár soros jegyzetben egész