Századok – 1919-1920

Történeti irodalom - Martschenko; M.: La catastrophe Austro-Hongroise. Ism. Patek Ferencz 391

392 TÖRTÉNETI IRODALOM. 392 lomszerűnek találja közölni a közönséggel. A »catastrophe« pedig úgy jutott a czímbe, hogy a szerző felfogása szerint a monarchia bukását Bosznia-Herczegovina annexiója határozta el, mint kissé ósdi szellemességgel mondja, ez a két tartomány lett a sírja Ausztria-Magyarországnak. Ezért a könyv súlypontja, ha ugyan lehet egyáltalában erről beszélni, az annexiós válságra esik, ez a katastropha. Magát a tulajdonképeni összeomlást épen hogy megemlíti, szólván Saint-Germainről — hogy azt intő például hozza fel az olaszoknak. A tábornok úr ugyanis kérlelhetetlenül szláv. A Habsburgbirodalomnak szerinte azért kellett elbuknia, mert szembe mert helyezkedni a szlávsággal, különösképen a délszlávokkal. Ugyanezt a sorsot jósolja a volt szövetségeseknek, ha a monarchia példáján nem okulva, fejet nem hajtanak a dicsőséges szlávság előtt. Ez a munka alapgondolata, a mennyiben ilyenről szó lehet. Szól ez Angliának, de első sorban Olaszországnak. Francziaországgal — úgy látszik — a könyv írásakor még meg volt elégedve a tábornok úr, az Egyesült-Államokról pedig nem nyilatkozik. Ez a felfogás diktálja azután a szerző ítéleteit. Ellenszenves és elítélendő előtte mindenki és minden, a ki és a mi a nagyszláv eszmének ártalmára volt vagy lehetett, lett légyen az egyén, intézmény, természeti törvény vagy divat. A legrosszabbul jár a könyvben előforduló személyek közül Conrad és első sorban Aerenthal. A buchlaui találkozó s az annexió, a nagyszláv politikának és különösen az orosz önszeretetnek ez a két fájó emléke végigkísért az egész könyvön. Egyébként szó van a könyvben, mint mondani szokás, de omni re scibili et de quibusdam aliis. Első sorban a »főszereplők« vonulnak fel : Ferencz József és a két trónörökös, a kik lcözül Károly király nagyon kevés helyet кар, II. Vilmos és II. Miklós. Majd sorra veszi a bécsi diplomácziai kart, a nagyköveteket és követeket, tanácsosokat és attachékat. Következik egy elmefuttatás az annexióról és a jugoszláv kérdésről, nemkülönben Itália szerepéről, a fentebb körülírt értelemben. Díszhelyhez jut az arczképcsarnokban Barrère, római franczia nagykövet. Áttér azután az osztrák-magyar hadseregre és annak főbb embereire, a mi sajátos gondolatfűzés révén odaviszi, hogy ugyanazon fejezetben hosszabban emlékezzék meg Witte grófról és a portsmouthi békéről. E fejezetben különben kedves példáit kapjuk az író naivitásának, egymásután ítélve el súlyosan minden tényezőt, a. melynek része volt hadseregünk harczképességének fejlesztésében és dicsérve meg mindenkit, a ki nem csinált semmit. Nagyjából emlékeztet különösen ez a rész a volt Károlyi-párti sajtó értékeléseire. Beszél azután a bécsi társaságról, különösen hosszasan