Századok – 1918

Történeti irodalom - Lukinich Imre: Erdély területi változásai a török hódítás korában 1541–1711. Ism. Hóman Bálint 514

történeti irodalom. 517 kitérő s a bécsi udvar elutasító magatartásán. Erdély, illetőleg a joghatósága alá tartozó részek határai évről-évre, sőt hónaprólhónapra változtak s a fejedelemség másfélszázados története szakadatlan lánczolata a határterületek biztonságáért, illetőleg megszerzéséért vívott elkeseredett küzdelmeknek. E küzdelmek eredményeképen bekövetkezett területi változások történetét dolgozta fel Lukinich Imre az Akadémiától Vigyázódíjjal jutalmazott, negyven nyomtatott ívre terjedő pályamunkájában. Lukinich a korábbi kutatások — főleg Szalay László, Fraknói Vilmos, Szilágyi Sándor és Angyal Dávid alapvető munkáinak — eredményeit felhasználva és a kiadott forrásokat teljesen kiaknázva, az Országos Levéltárban, a bécsi cs. és kir. házi, állami és udvari levéltárban s a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában végzett terjedelmes kutatásai alapján oldotta meg feladatát. A kitűzött pályakérdés jelentőségének teljes tudatában nem egyszerű földrajztörténetet írt. Műve — bár első sorban a diplomatiai tárgyalásoknak a területi kérdést illető megállapodásaira volt figyelemmel — magában foglalja Erdély egész külpolitikai s a részek belső történetét. Világos képet kapunk tőle az erdélyi diplomatáknak a portával s a bécsi udvarral folytatott bonyodalmas tárgyalásairól, e tárgyalások folytonosan, néha egyik napról a másikra meglepő következetlenséggel változó anyagáról s e változások okairól és rúgóiról. János Zsigmond uralkodása második szakaszának eddig meglehetősen ismeretlen történetét új világításban mutatja be, az északkeleti várháború változatos történetét és a török hódoltság fokozatos terjeszkedését részletesen ismertetve és minden részletkérdést sikeresen tisztázva. Munkájának első része első kimerítő feldolgozása a fejedelemség politikai és földrajzi kialakulása történetének. A munka törzsét alkotó második részben Erdély virágkorával, a speyeri szerződéstől Várad elestéig terjedő korszakkal foglalkozik, a területi változások kapcsán érdekesen világítva meg a nagy fejedelmek — Bocskay, Bethlen és I. Rákóczi György — hatalmas conceptiójú terveit, a Báthoryak és Mihály vajda törekvéseit és az egyesítési kísérleteket. Az utolsó részben minden eddiginél teljesebb és sikerültebb képét kapjuk a hanyatló és önállóságát vesztett Erdély külpolitikai történetének. Az események okait és rúgóit szorgosan kutatva, sok eddig homályos kérdést sikerült tisztáznia. Vezérgondolatként húzódik végig művén annak a kétségbevonhatatlan ténynek felismerése, hogy a részek birtoka elsőrendű szükséglete volt Erdély önálló állami létének. Ebből a szempontból mérlegeli a beállott területi változásokat és az erdélyi külpolitika mindenkori törekvéseit. E gondolatot igazolandó, terjedelmes fejezetekben ismerteti a tiszántúli