Századok – 1916

Tárcza - Hivatalos Értesitő - 425

430 HIVATALOS ÉRTESÍTŐ. 430" azért, mert nem is 1505-ben alakult és kár azt a pártot coníoederatiónak nevezni, mert ez a név félreértést okozhat. A 69. levélen az 1515-iki házassági szerződésre nézve azt mondja a szerző, hogy »a Habsburgoknak a rokonság semmi különösebb jogot nem adott volna, mert a nőágon való örökösödésnek a férj családjára való átvitelére Magyarországon példát nem találunk«. Ez nem szabatos és egyáltalán helytelen beszéd. Természetes, hogy a királyi házasságok nem adtak jogot a magyar trón öröklésére, mert a magyar királyi méltóság választáson alapult, bárhogy vitatták a Habsburgok az ellenkezőjét. Azonban a magyar rendek mindig tekintetbe vették a nőágon való örökösödést >>a férj családjában«, hogy a szerző különös szavával éljünk. Az Anjoukat is így választották, valószínűen Zsigmond fiát is megválasztották volna, a mint hogy vejét megválasztották és vejének fiát is és a mint hogy Ferdinánd megválasztásában is nem csekély része volt annak, hogy magyar királyleány férje volt. Mit jelent tehát az, hogy >>a nőágon való örökösödésnek a férj családjára való átvitelére Magyarországon nem találunk példát ?« A 70. levélen, a hol az örökbefogadás formulájáról van szó, figyelembe vehette volna szerző Fraknóinak »Mátyás király örökbefogadása Frigyes császár által« czímű értekezését. (Bud. Szemle 1910.) Egyáltalán a korra vonatkozó irodalom bővebb tekintetbevételét talán nem felesleges a szerző figyelmébe ajánlanunk. Az 1525-iki hatvani gyűlés tárgyalásakor feltűnőnek találja a szerző azt (131. levél), hogy »ott nem történt a németeknek semmi bajuk, hogy a császári követ kiutasítását már nem kívánták«. Ebben nincs feltűnő. Hiszen a gyűlés előtt — mint Fraknói elbeszéli (Mill. Tört. 467.) — Brandenburgi György és a császári követ elhagyták az országot, a német udvari emberek nagyrészt elbocsáttattak, az érczbányákat a Fuggerektől elvették. Nem folytatjuk tovább részletes észrevételeinket. Vissza akarunk térni oda, a honnan elindultunk. A szerző feladatának nehézségeit elismertük, de meg kell mégis jegyeznünk, hogy ily tárgyalásból a török veszély növekvésének, az ország határát védelmező területek fokozatos romlásának rajza nem hiányozhatik. Ennek a rajznak ott kell lennie a főtárgy mögött, hogy azt jobban kiemelhesse. Hiányzik továbbá e könyvből a két Jagelló udvari életének kellő tárgyalása. Mária királyné például csak úgy mellékesen van említve, pedig a német-magyar párt küzdelmein az ő alakja nem suhant át észrevétlenül. Hiányzik a protestantismus keletkezésének rajza is, pedig legalább kivonataiban ez is a munka tárgyához tartozik. Végül a szerző nem sokat törődik a jellemrajzokkal. Pedig kivált II. Lajos korában a gyarapodó követ jelentések elég anyagot szolgáltatnak élénk jellemrajzokra. Azután a pártok szenvedélyeit is élénkebben adhatná elő a szerző, ha nem babonázná meg annyira a confoederatiók szemlélete. Mindig ezeket kutatja, a minek, mint láttuk, jó eredménye is van, de ez az egyirányú elfoglaltság tompítja látását az akkor annyi szenvedélylyel lüktető közélet irányában. Stílusában is van bizonyos pongyolaság. Ilyen kifejezés, mint a »lemondás kifizette volna magát«, nem jól hangzik komoly történeti előadásban. (68. 1.) Mindent összevéve a szerző sokat dolgozott, egy-két új figyelemreméltó gondolatot is vetett fel, több új adattal is gyarapította ismereteinket, de mégis kár volna, ha munkája mai formájában