Századok – 1916
Értekezések - HÓMAN BÁLINT: A magyar pénzverés Szent István korában - 116
I20 HÓMAN BÁLINT. A meggyilkolt szabad emberért járó vérdíj no tinó, illetve »pensa auric, volt. Ez ősszegből 10 tinó a közbenjárókat és bírákat illette meg s így a ttdajdonképeni vérdíj ioo tinó, azaz »pensa auric volt, a miből 50 a megölt rokonainak, 50 a királyi kincstárnak jutott.1 Az igavonó marha, mint fizetési eszköz ismeretes volt a legtöbb kezdetleges népnél s a vérdíjak is kezdetben mindenütt marhaértékben állapíttattak meg. Nevezetes már most, hogy a vérdíj a keleti népeknél rendesen 100 igavonó állatban volt megállapítva. Epen mint a magyaroknál a XI. században. A hindú vérdíj 100 tehén, az arab 100 teve, a görög — Homeros szerint — 100 ökör,2 a magyar 100 tinó volt. Ez a találkozás nem lehet véletlen, hanem azt bizonyítja, hogy vérdíjrendszerünk az ötös számrendszerrel egyetemben a magyaroknak ősi, keletről hozott hagyományain alapszik. Vájjon eredeti-e, avagy arab-perzsa, vagy más hatások alatt alakult-e ki, a jövő kutatások vannak hivatva kideríteni.3 1 István. I. 14. t.-cz. : Si quis commiserit homicidium, sciat se secundum nostri senatus decretum centum et X. daturum pensas auri. Ex quibus quinquaginta ad fiscum regis deferantur, alie vero L parentibus dentur, X. autem arbitris et mediatoribus condonentur«. — István. II. 4. t.-cz. : »Servum liberari homicidam si seniori piacúit, cum centum et X iuvencis aut redimat aut tradat.« István I. 15. t.-cz. szerint a feleséggyilkos csak 50 tinót, tehát % vérdíjat fizet a szülőknek. A király ily esetben nem kap semmit. Ugyancsak a 110 pensás vérdíj tűnik ki László II. 6. és 8. t.-cz.-bői. Az István II. 4. t.-cz.-ében a 110 pensa nem a szolga váltsága, tehát ára volt — mint még legújabban is vitatja — Pauter döntő érvelését figyelmen kívül hagyva — Erdélyi László (Magyarország társadalma XI. századi törvényeiben. Budapest, 1907 98. 1.), hanem a megölt szabad ember vérdija. A »senior« tetszésére van bízva, kifizeti-e a szolga értékét messze meghaladó díjat vagy a törvény kezére adja-e szolgáját? A szolga értékét Erdélyi Szent Lászlónak III. 20. t.-cz.-e alapján, a mely a bitang ökör váltságát 5, a lóét 12, a szolgáét 90 dénárra teszi, teljesen helytelenül állapítja meg. A tinó értékét véve fel az ökörének : ι szolga : ι ló : ι tinó = 18 : 2.4 : r pensa, tehát a szolga ára 18 pensára, a lóé 2 % psnsára tehető s ezt nem érinti az, hogy Kálmán I. 36. t.-cz. a hadiló értékét 15 pensára teszi. Később is a közönséges 2—S márkás lovak mellett 10—15 márkás paripákról tudunk. Erdélyi tévedését már Balogh Albin észrevette a lóra vonatkozólag, de a Ii ο pensât ő is — érthetetlen módon — a szolga vérdíjának mondja. (id. m. 28—30.) A szolga vérdíja 1, később y2 szolga ára volt. V. ö. müvem 14. fejezetét. 2 V. ö. Seebohm. Tribal custom in Anglo-Saxon law. London. 1902. 3—4. 1. A germánoknál is kezdetben az ökörpénz volt a vérdíjszámítás alapja : Brunner. Deutsche Rechtsgeschichte. I. 1906. 321. 1. s Nagyon kívánatos volna a magyar vérdíj rendszemek összehasonlító jogtörténeti alapon való vizsgálata s különösen a rokon
