Századok – 1916

Tárcza - Dékáni Kálmán: Küküllei munkájának kritikájához 90

TÁRCZA. 91 Túlságos éleslátással sem lehet ivedig onnan effélét kihámozni. Kissé tovább azt állítja, hogy Küküllei »egész határozottan« mondja, »hogy nem a saját tapasztalatait írja le.« Quia aliqua per me ipsum didici . . .« így szól a szöveg. Pedig didiéi tudtommal azt is jelenti, hogy tapasztaltam. De szerintem egészen mást is következtethetünk a »Hoc non . . . enarrare« mondatból. És pedig azt, hogy Küküllei e sorokat nem az első 25 fejezet megírása után közvetlenül írta, hanem később függesztette az utolsó fejezet végére. Egy-két év múlva, vagy meglehet akkor, mikor újból olyan körülmények közé jutott, hogy régen félretett, majdnem elfelejtett munkáját folytatni készült. Mert különben, ha mindjárt az első rész megírása után, a mikor még az oklevelek összegyűjtésének, azok lemásolásának fáradságos munkája eleven benyomásai nála el nem oszlottak s talán a kutatásaiban előkerült, művében feldolgozott s részben lemásolt oklevelek is ott állanak előtte asztalán szétszórva — fogalmazta volna e sorokat, nehezen lehet elképzelni, hogy az a Küküllei, ki művében minduntalan szinte dicsekvően hivatkozik az oklevelekre, a »per me ipsum didici« helyett vagy ahhoz hozzáírva elmulasztotta volna megemlíteni, hogy azokból is sokat megtudott. A mi pedig a fejezet legutolsó mondatát illeti : Caetera scribenda vei narranda, illis relinquo, qui plura sciunt, quam hic scripta sunt, de gestis eiuis, tam prosperis, quam adversis, scribere vel tractare« nem kell hogy föltétlenül azt jelentse, mintha le akarna tenni művének folytatásáról. Jelentheti ez azt is : megelégeltem már ezt a fáradságos módszert, bele is fáradtam abba, hog}" évről-évre haladva minden eseményt részletesen leírjak, ezután e helyett a hosszadalmas és lassú dolgozás helyett inkább csak nagy vonásokban, úgy a hogy emlékezem, egyre-másra fogom művemet folytatni »cum sufficiat rerum gestarum seriem enarrare.« Hadd csinálja tovább más, én már úgyis öreg vagyok, ezzel is megelégszem. És hozzákezd Küküllei műve második részének megírásához, siet azt befejezni s nem csinál olyan nagy lelkiismereti kérdést belőle, hogy itt-ott igen gyorsan végez egyik másik dologgal, csak dolgozik tovább, hogy műve mégis félbe ne maradjon. De térjünk vissza Kiss István kritikájára. Alább (519. 1-jegyz.) azt írja : »Dékáni feltételezi, hogy már 1343-ban mint literátus Olaszországba kísérte Erzsébetet« (t. i. Küküllei) stb. Én nem feltételeztem ezt, mert dolgozatomban szólván arról, hogy miként lehet megmagyarázni a IV-ik és II. fejezetben elbeszélteknek fordított időrendjét, megemlítem, hogy Erzsébetet valószínűleg ő is elkísérte olaszországi útjára : »Útjában a fé-