Századok – 1914

Értekezések - PELZ BÉLA: A haimburgi béketárgyalások. 1621 január 25–április 22

KÉT HISTORIOGRAPHIES CASTALDO ERDÉLYI SEREGÉBEN. 2J. Az a spanyol lovag, Carlevan, kinek közléseit Centorio maga is említi, bizonyára nem Castaldo tudta nélkül adta át jegyzeteit az olasz írónak. Ismeretlen olaszunk sem ok nélkül fogott hozzá irodalmi munkálkodáshoz, mikor tulaj -donképen igen kevéssé volt beavatva a dolgok folyásába, s munkája végtelen sovány maradt volna, ha nem kerül kezébe Gailel műve. Abból a körülményből, hogy az ily fáradságosan s minden irói belső szükség nélkül irt munka két-három évvel elkészülte után Centoriónak szolgál forrásul, talán következtetni lehet arra, hogy az ismeretlen olasznak Castaldótól vagy ennek legközelebbi környezetétől kijelölt feladata volt, Centorio számára Gailel adatait és saját csekély értékű tapasztalatait forrásmunkáúl összeállítani. így a szegény Gailel fáradsága épen azon irányzatnak hozott gyümölcsöket, a mely ellen néhol oly megható félénkséggel bátorkodik nyilatkozni. A mennyiben Centorio Gaileléhez hasonló egykorú naplókat és elbeszéléseket használt fel, munkája nélkülözhetetlen, értékes forrássá lett. Gailel műve sorsából okúivá mégis meg kell gondolnunk, hogy a Centoriónál felhasznált egykorú források nem eredeti alakjukban, hanem lelketlen és lelkiismeretlen feldolgozásban szétdarabolva és meghamisítva foglaltaknak ott. Gailel munkája, az eredeti, az életet adja, Centorio a halott schémát. Gailel mint élő, egykorú szemtanú, fontos és súlyos tanúságokat tehet az emberekről, cselekvésük horderejéről és indokairól. Centorióból csakis események így vagy úgy való lefolyását, tárgyi, mennyiségbeli dolgokat tanulhatunk, nagy óvatossággal, mely azonban igen gyakran nem alkalmazható, mivel Centorio az egyetlen forrás. Valószínű azonban, hogy tervszerű kutatás nem egy felhasznált forrását hozná még napvilágra. S az eredmény megérné a fáradságot. A magyar történetirodalom csak a XVI-ik században kezdődik, lép ki a krónikairásból, a XVI-ik századi kútfők ránk nézve oly fontosak, mint a Zsigmond korabeliek Németországban, vagy Froissart és társai Francziaországban. Reméljük, hogy a magyar történetirodalom vezető körei is fel fogják ismerni e kérdés fontosságát s ezzel együtt be fogják látni, hogy e téren is — mint egyebütt — csakis egységesen szervezett, tervszerű munka deríthet fel kimerítő világosságot. S ha ez a munkálkodás a gyűjtés után a kiadás terére fog lépni, nem fog megfeledkezni a pozsonyi Gailelről, a ki a magyar irók sorát a félénk hivatalnok akkor még ritka typusával gyarapította. Szekffí Gyula. Századok. 1914 I füzet. 3