Századok – 1914

Értekezések - POMPÉRY AURÉL: Adalékok az emigratio történetéhez - 277

.286 DR. POMPÉRY AURÉL. ban való viseletünket. Hazánk függetlensége csak úgy számithat rokonszenvre és támogatásra — legalább erkölcsire — ha be birjuk bizonyítani, hogy csakugyan »egy akol, egy pásztor«, hogy 15 milliónyi compact tömeg vagyunk, melynek tagjai különféle nyelveken ugyanazt az egy istenséget imádják : a szabadságot (és nem a szabadalmakat) és hogy a közös zászlóra ez van ráirva : civilisatio, melyet majd mi fogunk továbbplántálni kelet felé. Ezen alapszik politikai jövőnk. Minél többet adunk másoknak, annál többet követelhetünk magunk számára.« * Ezek után pedig elhagyva a politika terét, visszatérek az emigratio érzelmi világára. Egy idegen documentumot szólaltatok meg, az olasz rokonszenv egy ékesen szóló hangját az Itália területén az olasz ügyért küzdő magyar legio katonái iránt. Ihász Dániel, ezredes, koronás magyar czímeres és »Magyar segélyhadsereg Olaszországban. Főparancsnokság« nyomtatott felírású levélpapíron Nocerából 1861 julius 25-ikén egy Londonban lakó barátjának írt. A csonka levél tartalmát itt közlöm : »Kedves Barátom ! Ide mellékelve küldöm az Avellinói tartomány kormányzója és Cialdini Generális hozzám intézett köszönőlevelét.« (E melléklet hiányzik Ihász levele mellől.) »Ne légy oly lusta, irj olykor-olykor. Igen biztatnak, hogy rövid idő alatt Toscánába megyünk, de elébb be kell várnunk, hogy erőt küldjenek helyettünk, már pedig minket alább 5000 embernél nem válthatnak fel, ő nekik pedig kevés nélkülözni valójok van. Majd irok, ha elmegyünk.« Az avellinói tartomány kormányzójának levelét nem találom Ihász levele mellett, ott találom azonban magyar fordításban a solofrai nemzetőrségnek és városi hatóságnak a magyar légióhoz, illetve annak parancsnokához, Ihász ezredeshez intézett levelét, a mint következik : »Nemzetőrségi Parancsnokság Solofrában, szept. 16-án 1861. — A magyar segélysereg főparancsnokságának Nocerában. — Ezredes Ur ! Solofra város hatósága, a nemzetőrség s e város népe könytelt szemmel és szívfájdalommal láták távozni kebelükből a hős és lelkes s már több idő óta itt állomásozó magyar csapatot. E fájó érzet annál nagyobb vala, mennél mélyebb volt a rokonszenv, mellyet e nyilt és nemes lelkű fiatalság maga iránt ébresztett. Mert nem áll az, Ezredes úr, hogy a szokások külömbsége s a távolság idegenné tehetik a népeket egymás iránt. Nem lehet az ott, hol egy gondolat éleszti a lelket,