Századok – 1914

Történeti irodalom - Gróf Andrássy Gyula: A magyar állam fennmaradásának és alkotmányos szabadságának okai. Ism. R. Kiss István 214

TÖRTÉNETI IRODALOM. SIS teljes az a kép, melyet Bethlen Gáborról ad, mert bár ismeri, mégsem veszi kiindulási pontul Bethlen Gábor jellemének alapvonásait. Nem sikerült szerepének bírálata sem. Hibáztatja Bethlent azért, mert oly ezélt tűzött ki, a mely nem felelt meg az eiőviszonyoknak, »a melyet még az sem tartott mindenáron megvalósítandónak, a ki helyeselte«. Az erőviszonyoknál csak azt »a szalagszerű vékony területet« veszi tekintetbe, a mely a török birodalom szélét szegélyezte — s ezt hasonlítja össze a Habsburgok erejével, pedig közismert dolog, hogy Bethlent a külpolitikai helyzet indítja támadásra, melyből jogosan remélhetett nagy változásokat. Ö készen áll e változások kiaknázására, de nem koczkáztat semmit. Semmi jogunk nincs tehát őt Andrássy szempontjai szerint elítélni. Czéljának megítélésében is labilis, a hányszor érinti azt, annyiféleképen tünteti fel ; az eredmény megítélésében sem szilárd. Egyszer nagyon lebecsüli : »Két utolsó hadjáratának — írja — semmi hasznát nem látta és az elsőnek az eredményeit valószínűleg vérontás nélkül is elérhette volna« ; másutt meg igen szépen ismerteti Bethlen sikereit, tisztán látja, hogy ő, illetve vezetése alatt a magyarság az egyetlen hatalom, a melyet Ferdinánd legyőzni nem tudott, hogy »0 az egyetlen protestáns uralkodó, ki a harminczéves háború első korszakában képes volt uralmát terjeszteni«. Megállapítja azt a rossz hatást, »hogy a dynastiát, a melyet a tróntól megfosztani nem birt, a nemzettől elidegenítette«, öt okolja azzal, hogy az osztrák politikai körökben gyűlöltté tette a magyar nevet. Ugyanazon író állítja ezt, a ki jól tudja, meg is állapítja ezt a gyűlöletet már jóval korábbi időben, — a ki pár sorral alább is mint régi felfogásról beszél arról, hogy a magyart meg kell tömi, ha a dynastia biztosságra akar számítani, — a ki tisztán látja azt is, hogy Bethlen támadása folytán a katholikus pártban »a királyhoz oly hű, erélyes szellem fejlődik ki, a milyenre eddig a Habsburgok nálunk nem igen támaszkodtak«. Szinte jól esik egyet fordítani. A harminczéves háború folytatása czímű fejezet már sokkal jobb: Eszterházy Miklós, I. Rákóczi György, Pázmány Péter jellemzése kielégítő, kísérve több mély gondolkozásra valló, igen találó megjegyzéstől. A harminczéves háború utáni korszakot igen ügyesen vezeti be a hatalmi egyensúly megváltozásával, az osztrák örökös tartományok és Csehország belső consolidálásával, a rendi hatalom megtörésével, az absolutismus kifejlődésével, azon ellentétek érintésével, melyek a tartományokat és Magyarországot elválasztották — és végűi a magyar szabadság várának, Erdélynek, elgyöngülésével. A politikai és vallási ellentétek, a jól ismert