Századok – 1913
Értekezések - DR. DÉKÁNY ISTVÁN: A művelődéstörténelem problemájához - 81
86 DR. DÉ KÁN'Y ISTVÁN. a minek sokkal nagyobb a jelentősége, mint Bernlieim feltünteti. »Ez azonban, mondja, mindig csupán az illető kor öntörténelmére (zeitgenössische Ereignisse) érvényes«, tehát csak saját korunk történelmének megírásához használhatjuk az így szerzett ismereteket »és ebből is csak elenyésző csekély rész az, a mi a kortárs (közvetlen) észrevételének hozzáférhető, míg az egyes ember ismeretének legnagyobb részénél mások híradására van szorulva. Bár így a szó tágabb értelmében véve a (közvetstlen) szemlélet, mint minden történeti hagyomány alapja, fontos forrás, sajátságos jellege miatt rendesen mégsem számítjuk technikai értelemben a történeti források közé«. Bernheim nyilatkozata e pontban igen jelentős, mert nem csupán egyéni vélemény kifejezése, hanem a methodologia álláspontja annak mai stádiumában. E felfogás közelebbi vizsgálata annyival is inkább szükséges, mert nem csupán ismerettani érdekű és biztos megállapítás nélkül benső ellentmondás marad a gyakorlati technikában is. Bernheim ama nyilvánvaló tényről szól, hogy a jelenkor szemlélője korunknak csak csekély, sőt úgy zólva elenyésző részét vizsgálhatja saját tapasztalata alapján ; így a jelenkor történeti ismeretéhez jut, ez ismeret azonban csak mint a traditio alapja fontos s így csak technikai értelemben veszsziik vizsgálat alá. Nem lehet azonban e ponton megállnunk. Amaz ismeretek nem csupán mint a /orrásírónak szükséges alap bírnak fontossággal, hanem m'nt a történelemi rónak szükséges alap is. A történetíró a jelenből indúl ki és korösszehasonlítással jut történelmi ismerethez.1 így fogva fel a kérdést, kettős forrással dolgozik a historikus, a mely, mint két folyam, egyesül benne : a maradványnyal, beleértvén a föntebbiek szerint a hagyományt is, és a jelenkor történelmi ismeretével. Egy történelmi műben sziikségszerüleg egyesül az a hatalmas ismerettömeg, a melyet a történetíró saját korának történelmi megfigyeléséből szerzett és az, a mely a forrásművek analysiséből keletkezik. Mint egy alkalommal megjegyeztük,2 a forráskritikán kivűl a második probléma a történelmi megismerésnél — a történelemíró maga. A természettudós vizsgálja a jelenleg előtte lévőt, a botanikus pl. a növény előtte végbemenő életnyilvánulásai, oszlást stb. A historikus nincs ebben a kedvező helyzetben. A multat akarja megismerni, de az elmultat csak reeonstruálnia lehet. E reconstructs teljeses, elütő eljárás a természettudóséval szemben. A természettudón 1 A következtetés sajátos módját alább kifejtjük. 2 A történelmi materialismus mint történetbölcseleti kérdés, Magy. Társ. Tud. Szemle, 1908. évf.
