Századok – 1913
Értekezések - DR. DÉKÁNY ISTVÁN: A művelődéstörténelem problemájához - 81
A MŰVELÖDÍ38TÖRTÉNELEM PROBLÉMÁJÁHOZ. 87 mondhatnók, a jelen tényre alkalmaz múltból ismeretes állít -mányokat, a historikus úgyszólván fordítva, a múltra alkalmaz jelenből szerzett állítmányokat. Valósággal azonban a historikusnak is meg kell figyelnie, ismernie a jelent, máskép reconstructiója fogyatékos lesz. A jelen történelmi ismerete, Bernheim szavával, a »közvetlen szemlélet« a történeti reconstructionak a maradvány mellett is igen fontos — forrása. A historikus azonban nem marad meg a (jelenre vonatkozó) megfigyelésnél ; sokkal tovább kell mennie, hogy a mult egy tényét reconstruálhassa, a mint hogy a természettudós munkájának is tovább kell folytatódnia egy törvény felállításáig. Mind a kettő megfigyel, de mondhatnók, ezen túl teljesen ellentétes irányba induló tevékenységgel foglalvák el : amaz a mult egészének reconstructiója, ez általános törvény felállítása felé halad. A régi forráskritikai iskola azt mondotta : a történelem a források, hagyomány és maradvány felkereséséből, bírálatából és feldolgozásából áll ; ebből indúl ki és ebben merül ki ; a művelődéstörténelem elmélete e ponton azt látszik mondani : a jelen történelmi megfigyelése a kiindulópont. Ez utóbbit a forráskritika hallgatagon feltételezte, a historikusok öntudatlanul alapúi vették, alapúi kellett venniök, mert lehetetlen lett volna saját (jelen) tudatállapotuktól elvonatkozniok ; csupán annak methodikai jelentősségére nem eszméltek.1 A lényeges e kérdésben annak kiemelése, hogy a reconstructiónak kettős az alapja, a mult maradványa és a jelen tudata. A művelődéstörténelem forrása is kettős, mindennemű maradvány és a jelen megfigyelése. A jelen megfigyelésének nem csupán az a jelentősége, hogy belőle ered a »hagyomány«. Az írott források is, mint a tárgymaradványok, maradványként szerepelnek, bár egy másik szempontból. Kérdés, közvetetlen maradványok-e a »hagyományok« (Bernheim), s e szerint methodikai szempontból különálló helyük van-e ? 2. — Bernlieim methodikájának az a sajátszerűsége, hogy nem lát közvetetlen maradványt a »hagyományban«, s így methodologiai szempontból értékét csekélyebbnek véli, bár rendesen gazdagabb ismeretanyagot tartalmaz a hagyomány, mint a maradvány. Az újabb discussiókban hasonlókép nem a források mivoltával, hanem értékével foglalkoznak. Hogy magárak a 1 A methodikában szerepelte téren a subjectivités és objectioitás kérdése. ,«gy nem egyszer tévesen szembeállított fogalompár, a melynek megvitatásánál előkerült a történelmi megismerés tudományos joga általában. Más alkalommal kifejteni reméljük, miért nem tartozhat ide e kérdés, a melynek előzményei az irodalom tekintélyes részének figyelmét absorbeálják. E fejtegetéseinkbe különben sem ezélszerű idézeteket közbeiktatni, csupán néhány typikus műre leszünk itt tekintettel.
