Századok – 1913

Történeti irodalom - Folyóiratszemle - 783

788 történeti. irodalom. and Greeks, Cambridge, 1913, a mely egyrészt kimutatja, hogy a skytha stílus a Jenisszei mentén uralkodott ősi (bronzkori) ú. n. Minusszinszks stílusból — itt erős kínai befolyások alatt — alakult ki az archaimenida (Oxus-vidéki) stílus közrejátszásával ; másrészt pedig a skytha vándorlás után a pontusi híres aranyművesség alkalmazkodott a hódító skythák ízléséhez és így a permi (thyssageta) vidéken már sok a kései hellenistikus elem ezekben az ábrázolásokban.) E sorok írója az egész körzetre az euráziai stílus elnevezést hozza javaslatba. Ebből a sokfajta keveredésből érthető, ha a legkülönbözőbb művészeti motívumokkal találkozunk egv és ugyanazon tárgyon. A Nagy Géza és Munkácsy Mihály által ismertetett egyik tárgyon pl. (261. 1.), a melyen Nagy Géza kitűnő elmeéllel a magyar Szent László-mondának egyik ősi formatióját ismeri fel, a mely aztán survivalként újra jelentkezik a magyar középkori falfestményeken, vagyis, hogy »Szent László-legendánkba pogány korból eredő mondai elemek is keveredtek«. Minns erről a darabról megállapítja, hogy az ott ábrázolt nő olyan fejdíszt visel, mint a minő a karagodeauski aranylemez királynéjának fején, vagy a Tu-huo-lo-i kínai festményeken látható. Miután ez utóbbiak minden bizonynyal a baktriai tochárok keze müve, nem csodálkozhatunk azon sem, ha pl. perzsa szőnyegeken ugyanezt a motívumot, bár századokkal későbben, újra felleljük. (Arch. Értesítő, 1913. 3. füz.) Mahler Ede egyptomi ásatásokról számol be, a melyeket H. Junker a bécsi akadémia segítségével Turah-ban, G. Reisner a gizehi harmadik pyramis mellett és L. Borchardt Abuszir mellett végzett. (Arch. Értesítő, 1913. 3. füz.) Nagy Géza néhány újabb ásatási publicatio alapján foglalkozik Erdélynek honfoglalási korával, s ismét megerősítve látja, hogy a magyarság még Szt. István előtti időkben, a vezérek korában benyomult Erdély területére. A gombási sírok tanúsága szerint a honfoglalók temetkezésüknél fejhez és lábhoz mindig nagy lapos homokkövet tettek. Ugyanitt honfoglaláskori kemencze maradványai kerültek elő. A hajkarikát, a melyet Hampel a soros temetőkben temetkező szlávság jellegének ismert fel, Nagy G. nem tartja feltétlenül szláv hagyatéknak, származhattak azok »attól a honfoglalók által itt talált finn-ugor-szláv keverék néptől, mely a honfoglalókhoz csatlakozott« ; ez az avarkori — nevén nevezve—hun-bolgár elem, a mely 671—678 táján költözött az avarok közé, nem pusztult el a frank háborúk alatt az avar nemességgel együtt, hanem »székelyre változtatva« nevét, az ú. n. Csiglamezőn vonta meg magát. A magyarok — Nagy G. szerint — valószínűleg inkább a Maros-, mint a Szamos völgyi út mentén vonultak Erdélybe. (Arch. Értesítő, 1913. 3. füz.) Sg. Barié János a zágrábi érsekség levéltárában talált újabb adatokkal egészíti ki Vramecz Antal krónikaíró életrajzát, melyet Klaic