Századok – 1913
Tárcza - Hivatalos értesítő - 640
<654 ECKHAET FERENCZ. nyitó erejű oklevelet. A magyar jogszokás tehát homlokegyenest ellenkezik a külföldivel, hisz nálunk még a hiteles helyek is, ha saját ügyükről van szó, egy másik hiteles helyhez fordulnak. Mint magánjogi fél, a király, az ország első emberei, köznemesek, más hiteles helyek teljesen egyenlő rangúak a hiteles hely előtt. A hiteles helyi intézményben a magyar jogélet oly oklevéladó szervezetet teremtett meg, mely páratlan a maga nemében. Sem a franczia eredetű officiolatust, melynél az egyházi bíróság tekintélye adta meg az oklevél hitelességét, sem a római eredetű notariatust nem hasonlíthatjuk hatáskörében a kizárólagosan magyar hiteles helyekhez. Tekintélyük oly erős volt, hogy ily idegen intézmények erőre jutását megakadályozták. Nem állíthatjuk azt, hogy a notariatus ismeretlen voit Magyarországon, de mindig csak másodrendű maradt. Találkozunk hazánkban is közjegyzői oklevelekkel, de rendesen egyházi ügyekben, egyházi törvényszékek előtt. A közjegyzői intézményt a kánonjog juttatta be Magyarországra.1 Nem érdektelen ugyanis, hogy az egyházi bíráskodás egyáltalában nem juttatta a hiteles helyi intézménynek, ezen egyházi testületeknek azt a szerepet a bizonyításban, mint a világi törvényszék. Az egyház hazánkban is az általános kánonjogi törvények szerint élt, melyek szerint a közjegyzői és a hiteles pecséttel (sigillum authenticum) megerősített oklevél volt bizonyító. Ennek a fogalma pedig sokkal tágabbkörű volt, mint a világi törvényszék által egyedül elfogadott hiteles helyeké. Az egyház hitelesnek ismerte el minden plébános és esperes pecsétjét.2 Idézésre, ítéletvégrehajtásra, szóval az egyházi törvényszék és a felek közti közvetítésre is ez egyházi személyek, nem a hiteles helyek szolgáltak. A XIV-ik századi zágrábi statútumnak a hiteleshelyi jog gyakorlásáról szóló része így kezdődik : Quoniam in regno Hungáriáé expeditiones causarum in forosecidari communiter consueverunt fieri cum litterarum capitulorum testimoniis.3 Az ellentét tehát az egyházi és világi jogszokás közt a kortársak előtt is tudatos volt. Legjobban az »Ars notarialis« szerzője ad ennek kifejezést, midőn hangoztatja, hogy a hiteles helyi oklevelek bizonyító értéke különböző az egyházi 1 L. Auner Mihály, Az erdélyi szászok oklevelei a XV. század kezdetéig. Besztereze, 1912. 37. 1. 2 Tanulságosak ezen szempontból azon tanúvallomások, melyeket ép e kérdésben legilletékesebb egyházi férfiak tettek egy Gentilis pápai legátus törvényszéke előtt folytatott perben. Mon. Vat. Hung. Ser. I. Tom. 2. 187. s köv. 11. 3 Tkalcic Mon. Episc. Zagr. 14. 1. Ép így a váradi statutum, Bunyitay, A váradi káptalan legrégibb statutumai. 23. 1.
