Századok – 1913

Történeti irodalom - Fogel József: II. Ulászló udvartartása (1490–1516.). Ism. Szabó Dezső 613

616 TÖRTÉNETI IRODALOM. , 615 rencsére a szerző itt nem törekszik arra, hogy minden szereplőnek lehetőleg azonnal elmondja az életrajzát is (illetőleg a jegyzetekben mondja el) és így semmi oda nem tartozó nem zavar bennünket annak szemlélésében, milyen volt a magyarországi humanismus Mátyás halála után. Igazán csak sajnálni lehet, hogy nem erre a mintára készült az előbbeni fejezet is. A diplomáczia czímű V. fejezetben szerencsére megint lekötik a szerző figyelmét a tárgyalt országos érdekű dolgok és így csak a jelentéktelenebb szereplőknél kapunk bizonyos életrajzi vázlatot, úgy látszik, ebeknél is csak azért, mert sokat róluk nem lehetett írni ; de a nagyobb szerepet vivők alakja élénk elbeszélésben elevenedik meg előttürk. Már fentebb említettük, hogy e fejezet kissé kevésbbé részletezi a Habsburgokkal való összeköttetésből kifolyó diplomácziai viszonyt, mint az a dolog fontosságához képest kívánatos lenne. Igen jól érvényesül a szerző érdeklődése minden aprólékosság iránt az ünnepségekről, a ruházatról és az istállóról szóló részekben, mint a melyek tárgyalásánál tényleg csak ez az eljárás vezethet czélhoz. Az elbeszélés folyamán szembetűnően mutatkozik szerzőnek egy olyen tehetsége, mely okvetlenül szükséges az udvari élet mozgalmasságának rajzához : jól tudja a dolgokat elképzelni és élénken megírni. De a fentebb említett egyenlőtlenség itt is megnyilvánul ; míg az udvari ünnepélyek és a tudományos élet színes rajzban elevenednek meg előttünk, addig az udvar személyzete és a diplomaták néha csak mint holt figurák szerepelnek. A munka,stílusában van valami néha kellemetlenül ható modorosság és ennek feleiiilítését annyival is inkább szükségesnek véljük, mert erre az akadémia bírálata külön is figyelmeztette a szerzőt. Vannak kedvelt kifejezései, melyek időnként vissza-visszatérnek és mindig különösebbeknek látszanak. A könyv szerint laki Thúz Osvát kincstárnokot épen úgy »kora. gyermekének mutatja végrendelete« (54. 1.), a mint hogy Thurzó Zsigmond székesfehérvári prépost és kir. titkár is »igazi gyermeke volt korának« (84. 1.) és a hogy Bohusláv és Schlechta is »koruk igaz^ gyermekei valának« (91. 1.). Ilyen stílusbeli kifogást még többet is emelhetnénk a mű ellen, de kicsinyesek lenni nem szeretnénk.1 Hibának tartjuk azonban szerzőnek azt a szokását, hogy igen könnyen általánosít és igen könnyen koczkáztat nézeteket. Mindazt, a mit az 1494/95. évi számadáskönyvek nyújtanak, Ulászló uralkodásának egész idejére nézve érvényesnek és irányadónak veszi 1 Ily részlet is előfordul : »Ulászló szenvedélyesen szerette a kártyát is. Udvarába erősen el is harapózott. A bécsi összejövetelen is verték a lapokat«.