Századok – 1913

Történeti irodalom - Berzeviczy Albert: A tájképfestés a XVII-ik században. Ism. Dr. Dénes Lajos 47

-48 TÖRTÉNETI IRODALOM. adnak nagyobb lendületet a tájképfestésnek, mely immár önálló műfajjá alakúi ki. A XVII. századnak részletes és gazdag képét adja Berzeviczy. Rámutat azokra a pobtikai, társadalmi és általános művelődéstörténelmi mozzanatokra, melyek a tájkép minden fajának és változatának a kialakulását előmozdították. Először a flamand festőkkel ismertet meg minket, nemcsak a nagy mesterekkel, hanem a dii minorum gentiummal is. Részletesen foglalkozik Rubens-szel és iskolájával, Van Dijck-kal, A. Brouwer és az ifjabb Teniers Dávid alkotásaival, majd az olaszos flamand tájképfestészet kezdeteivel (A. F. Boudewijns). Azután a romanizmus kialakulását fejtegeti, melynek a pásztorélet költőies imádata, az Olaszországért való általános rajongás, a históriai és vallásos jelenetek kedvelése, a drámaias és romantikus hajlam felette kedveztek. A legnagyobb az ezirányú -olasz tájképfestők között Salvatore Rosa, de a vezérszerep a fran-cziáknak jut (Poussin, Millet, Claude Gellée-Lorrain). Ök a heorikus tájképnek legnagyobb mesterei ez időben. Ez az irány elterjed az •egész európai tájképfestészetben, a németeknél épúgy, mint a flandriai és hollandi, sőt még a spanyol festőknél is. A hollandi tájképfestés nagyobb lendületet akkor vesz, a mikor művészei realisztikusabb felfogással saját hazájuk földjét és életét kezdik festegetni, a mikor kialakul a tónusos tájképfestés, a légköri fény- és színhatások ábrázolása. Jan van Goijen, Salomon van Ruijsdael, Aert van der Neer és főképen Rembrandt jelentik ez irány legmagasabb fokozatait. Ezek már a drámaias hatás helyett az igazi festői hatásokat keresik. A század közepe táján igen nagy lendület vehető észre a tájképfestés terén. Kialakulnak a különböző fajai a tájképfestészetnek, a marinák mellett a tájképbe helyezett állatok festése, a pásztorélet naturalista beállítása a tájképbe (Potter, Cuijp), a tájképjellegű architektúrafestés (Van de Heijde, G. A. Berekheijde, Jan Vermeer van Delft). Részletesen megismerkedünk Backhuijsen és Willem van de Velde tengerképeivel, Wijnants nagy színgazdagságú tájképeivel és fontosságával a lombfestés nehézségeinek leküzdése tekintetében, Allaert van Everdingen zuhatagos erdőket és fenyveseket ábrázoló képeivel, -Jakob van Ruijsdael hatalmas komponáló tehetségével és végül Hobbema kedves tanyai képeivel. Mindezen kérdéseket a történész mindent meglátó és összefoglaló tekintetével, az esztétikus biztos ítéletével fejtegeti Berzeviczy. Az utolsó fejezetben a XVIII. és a XIX. század tájképfestészetével ismerkedünk meg, az egyes irányokkal és azok képviselőivel egész a legújabbakig. A mű értékét emeli az a fontos körülmény is, hogy a hol csak lehet, kiterjeszkedik minden magyar vonatkozásra. Egyrészt kiterjeszkedik a külföldi és régi mesterek azon képeire, melyek nálunk láthatók, másrészt — főleg az utolsó fejezetben — a magyar művé-