Századok – 1913

Történeti irodalom - Berzeviczy Albert: A tájképfestés a XVII-ik században. Ism. Dr. Dénes Lajos 47

-55 TÖRTÉNETI IRODALOM. A tájképfestés a XVII. században. Irta Berzeviczy Albert. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Budapest, 1910. A magyar szellemi élet utolsó két-három évtizedében hatalmas lendülettel emelkedik a művelt nyugat kultúrniveauja felé a magyarművészet is. A művészi alkotás terén épúgy, mint a művészet irántiérdeklődés minden irányában. Ezzel, mint mindenütt másutt, nálunk is együtt járt a művészeti irodalom gazdagodása. De míg a modern művészeti problémák és irányok állandóan érdeklik és foglalkoztatják esztétikusainkat, kritikusainkat és művészeti íróinkat, addig a régiművészet és ennek történelme még mindig nagyon kevés munkásra és kutatóra talált. Épen ezért kettős örömmel kell üdvözölnünk Berzeviczy Albert művészettörténeti müveit és ezek között első» sorban ezt a művét, mely a tájképfestészet történetét ismerteti.. Czíme szerint ugyan csak a XVII. századnak a táj képfestészetéveL kíván foglalkozni, de tárgyalja — bár rövidebben — e festői műfaj kialakulását a korábbi századokban is, valamint továbbfejlődését egészen napjainkig. Hét fejezetre oszlik a mű ; az első az előzményekkel és a tájképfestés kialakulásával foglalkozik, a következő öt fejezet a XVII. századnak, az utolsó fejezet pedig a XVIII. és a XIX. századnak tájképfestészetét ismerteti. Egy rövid pillantást vetve az ókori kísérletekre, a középkornak és az újkor első századainak próbálkozásaival ismerkedünk meg. Az igazi tájképfestés olyan értelemben, ahogy ma gondoljuk, csak akkor kezd kibontakozni, a mikor a perspektíva kérdései is foglalkoztatják már a festőt. Ezért tekintjük a modern tájképfestés megalapítójának a Van Eyck testvéreket... A szerző ezután az olasz nyomokat vizsgálja, a tájképeknek háttérül való alkalmazását, a fényhatások keresését és azt a módot, a hogyan az alakokat a tájképekbe belekonstruálták. Lionardo da Vinci tájképhátterei még idealizáltak ugyan, mindazonáltal ő már természet után is rajzol tájképet vagy egyes tájrészleteket. Dürer és követői realisztikusabb megfigyelők és rajzolók, de náluk a tájkép rajzbeli elemei jutnak túlsúlyba. A németalföldieknél ez időtájt. jön divatba a tájkép hármas szüiskálája (az előtér sárgásbarna, a középtér zöld, a háttér pedig világos vagy ultramarin-kék), a mi hosszú ideig jellemzősajátsága marad a flamand festészetnek. A cinquecento nem nagyon szereti a tájképet, mégis felmutathatunk itt is fejlődési mozzanatokat. Correggio a fényhomályt festi tájképi ábrázolásain is, a velenceiek pedig már a tájkép és az alakok egységes világítására és hangulatossá tételére törekszenek. Itt találjuk a későbbi heroikus tájkép első alkotásait. (Tizian) és itt kezdik használni a tájképfestésnek kedvezőbb széles ecsetkezelést is, valamint a plein-air bizonyos kezdeteivel is találkozunk már itt (Giorgione). A század vége felé a németalföldiek