Századok – 1913

Történeti irodalom - Takáts Sándor: Török-magyar bajviadalok. Ism. Dr. Lukinich Imre 292

292 TÖRTÉNETI IRODALOM. ^ Takáts Sándor : A török-mii y a.r bajviadalok. Budapest. Franklin, & 1913. 8°. 117 1. Takáts legújabb munkája a XVI-ik század küzdelmes történetének névleg eddig is emlegetett, de részleteiben alig ismert szakaszát állítja elénk. Takáts műveit, sőt tárczaczikkeit is, levéltári adatokon alapuló önálló felfogás jellemzi ; azokban a hagyományos történeti felfogással — kutatásaira való hivatkozással — sok tekintetben ellentétbe helyezkedik és egészen új, talán szokatlan világításban tüntet fel oly tényeket, a melyeket másként ismertünk. Takáts pl. a XVI-ik századi török-magyar viszonyokat jóval kedvezőbben ítéli meg, mint eddigi történetírásunk ; szerinte a magyar nemzeti szellem tudatossá válása, a magyar nyelv, irodalom fellendülése, a vitézi élet, s valósággal a magyar lovagkor feléledése a XVI-ik század jellemző vonása, s mindezek kialakulását sokkal kevésbbé akadályozta a hódoltató török hatalom, mint az ország területi épségét védeni akaró német politika. A mit Takáts alább ismertetett művében a végbeli vitézek életéről, főleg pedig a törökökkel vívott lovagias mérkőzéseikről érdekesen és meggyőzően elmond, mindazt az ismeretlen adatok nagy tömegén kívül, a vitézi élet merőben új beállítása is jellemzi. Felfogása szerint »a XVI-ik században a végbeliek élete a nemzet élete, a végbeliek harcza a nemzet harcza volt. A rejtélyes erőt, a mely az országot a legsúlyosabb időben fenntartotta, a jóért lángolni, a nemesért áldozni megtanította : a végbeli életben kell keresnünk.« A végházak a XVI ik században szakadatlanul folyó küzdelmek során a magyar gondolkodásnak tűzhelyeivé váltak ; ide húzódtak a főurak, nemesek, jobbágyok, s belőlük idővel egyetlen, egységes rend fejlődött ki : a vitézlő rend, a melyet eszményi lelkesedés és lovagias szellem hatott át. Ugyanez jellemzi az e korbeli hódoltató törökséget is, a mely »a muzulmánság színe-java volt, a mely magánál vitézebb népet nem ismert s a vitézi hírnévnél többre semmit sem becsült.« A magyar és török vitéz méltó ellenfelek voltak ; a törökök nyíltan beismerték leveleikben, hogy csak két vitézkedő nemzet van a világon : a török és a magyar. Sajátságos jelenség, hogy a végbeliek szakadatlan küzdelme nem eltávolodást, hanem közeledést hozott létre a felek között ; észrevétlenül elsajátították egymás szokásait, valóságos szokástörvény támadt közöttük. Az érintkezés, a külső élet módja, sőt a ruházkodás is azonossá vált. Megemlíthető, hogy a mi vitézeink a törököktől tanulták meg a költészet megbecsülését is. A vitézi élet teremtette meg a személyes viadalokat, a melyek Takáts szerint úttörői lettek a kölcsönös megbecsülésnek és barát-