Századok – 1912

Értekezések - TAKÁTS SÁNDOR: A török-magyar lesvetés módja 729

746 TAKÁTS SÁNDOIi. téséhez hozzáteszi : »az strázsát egynéhány lovas martalékkal meglűdöztette«.1 E jelentések mind azt hirdetik, hogy a török és a magyar a XVII. század végéig nagy kedvvel űzte a lesvetést, s hogy az egyik csak úgy tudott a harczmód fogásaihoz, mint a másik. S mivel hogy két egymáshoz méltó ellenfél hányogatta a leseket, annál izgatóbb, annál keresettebb vitézi játék volt ez mind a két fél számára. Abban az időben, mikor a vitézek csak a kardjukkal kereshettek kenyeret, mikor kaptak a veszedelmen s étlen-itlan napokon át a legnagyobb izgalomban lesték az alkalmat, hogy jó hírt, szép nevet, zsíros zsákmányt szerezhessenek maguknak, abban az időben a szolgáló nép állandóan a lesvetésen, a leshányáson törte a fejét. S minél furfangosabb módon kieszelt lest sikerült valakinek vetnie, annál több zsákmány jutott a kezére, annál többet beszéltek róla a török és a magyar végházakban. Ennél szebb sikert, ennél nagyobb jutalmat pedig egyetlen végbeli vitéz sem ismert. Szóval a hódoltság korában a lesvetés a vitézeknek mindennapi mulatságuk volt, a hol zsákmányt és nevet szerezhettek maguknak. Szántszándékkal mondjuk e veszedelmes harczmódot mulatságnak. A török-magyar végbeli szokás ugyanis a »mezei munkát« (harczot) mulatságnak és szórakozásnak tartotta, bár igen gyakran halál volt annak a vége ! De ki törődött akkor a veszedelemmel és a halállal ? Vígan mentek elébe ! Még a leshelyben is, ha elunták a várakozást, mulatásra és ivásra fogták a dolgot. S a mieink e szokását a török vitézek is mohón utánozták. Tarcsay István jelenti példáúl 1555-ben a lesben álló törökökről : »mind estig tegnap Zechben ittanak, ott mulattak. Jánossi erdőben volt lesek, ha valaki reájok megyen. Estvére ismég Fülekre mentenek«.2 Mindenféle lesvetésnek megvolt az ellenszere. Ezt leshárításnak hívták ; mert ezzel hárították el a les veszedelmét. Valamint a lesvetésnek, úgy a leshárításnak is megvolt a maga veszedelme és izgató gyönyörűsége. Ezért a végbeliek mind a kettőt egyforma kedvteléssel űzték. A leshárítás nem volt egyéb, mint a leshelynek fölfödése. Ha ez megtörtént, a leshely népe hamar szaladásra fogta a dolgot. A leshárítóknak aztán nem akadt egyéb dolguk a szaladok üldözésénél. A leshárításnál a legfontosabb szerepet a kémek, a nyomjárók, a nyomnézők és az ügyes kalauzok játszották. Ha ezeknek a jelentései megbízhatók voltak, akkor minden rendjén volt. 1 Körmendi ltr. Missiles, 1688. szept. 18. Szent-Gróth. 2 Szalay : Négyszáz magyar levél.