Századok – 1912

Értekezések - TAKÁTS SÁNDOR: A török-magyar lesvetés módja 729

730 takáts sándok. A magyar történetírás bőven foglalkozik a nagy török háborúkkal. Töviről-hegyire ismerteti a császári hadak működését, de a török magyar végházak kétszázados apró küzdelmeiről, azoknak messzeható jelentőségéről, tanulságos voltáról s eredetiségéről alig ejt szót. Pedig hát jól tudjuk, hogy az idegen zsoldos hadak nem a magyar népért, nem is a magyar földért, hanem a császár érdekeiért harczoltak. A császári hadak szemében a magyar majdnem olyan ellenség volt, mint a török ! A mi végbeli vitézeink, a mi kis csatáink (csapataink) ellenben a magyar földért, a magyarság becsületeért küzdöttek. Az ő örökös küzdelmeiknek kös önhetjük a magyar szellem, a nemzeti érzés és lelkesedés ébrentartását, a hódoltság korlátozását, a magyar hadakozási mód fejlődését, a magyar vitézség terjedését, majd a törökségnek hozzánk való közeledését is. Igen ! a végbeliek a magyar szellem, a magyar érzés lankadatlan harczosai voltak ; ők a mi vágyainkért küzdöttek, a mi nyelvünket terjesztették, a mi hírünket növelték. M:nden küzdelmükbe belévitték nemzeti sajátosságainkat, jó és rossz tulajdonságainkat. Ezért az ő küzdelmeik úgy nemzeti, nrnt műveltségtörténeti szempontból egyaránt tanulságosak és érdekesek. Róluk kell tehát írnunk, az ő dolgaikat kell föltárnunk. S ha egyszer ez meglesz, s ha a XVI. század történetét a maga valóságában ismerni fogjuk, ez a kor a magyar íróknak valóságos Mekkájává leszen, a hová egyaránt örömmel vándorol a történetíró, a nyelvtudós, a szépíró és a nemzet lélek kutatója. Mert magyar műveltségünk, nemzeti életünk mozgalmasabb, erősebb s eredetibb ritkán volt, mint a XVI. században. A XVI. századi harczok egyik legérdekesebb, legizgatóbb s legkedveltebb formája a lesvetés vagy leshányás volt. A végházak és a kastélyok népe ezt a harczi játékot nagy kedvteléssel űzte. A mint a mező kizöldült, a török és a magyar végházak sorompói megnyíltak s a vitéz к lelkesedéssel és reménynyel eltelve siettek a csaták (csapatok) vonulási útjára, hogy ott szerencsét próbáljanak. Otthon cs к az maradt, a kire föltétlenül szükség volt. A többiek éhséget, szomjúságot és fáradságot leküzdve éjjel nappal lesték a közeledő ellenséget. S ha sikerült azt a lesre csalniok, vágyuk, örömük s czéljuk egyszerre t ljesült. Annyira mindennapi foglalkozásuk volt ez a lesvetés, hogy majd mindegyik végház népének megvolt a maga útja, a maga leshelye — messze, sok mérföldnyire az otthonától. S az ilyen utak és leshelyek mindenkor kemény harczok színhelyei voltak. Balassy Bálint, ki maga is résztvett az efféle harczokban, csak a tiszta valót írta, mikor így énekelt : A nagy széles mező S a szép liget-erdő