Századok – 1911

Értekezések - MÁRKI SÁNDOR: Rákóczi politikai végrendelete 1

RÁKÓCZI POLITIKAI VÉGKENDELETE. 3 tény műveltségnek alapelveiről, öt — úgymond — nem azért adta Isten e világra, hogy próféta, tudós, vagy újító legyen, hanem hogy beszédében és alázatosságában megmutassa igazságát és irgalmát. Különben hogyan emelhette volna föl szavát remeteségében, vagy inkább bujdosása sötét barlangjában ; hogyan engedte volna meg, hogy gyermekei előtt kitárja szívét és őszinte lelkét, mikor egyébként semmi sem emlékezteti arra, hogy apa ? Olyan munkát akart írni, a mely teljesen megfeleljen a valóságnak s méltó legyen hivatásához ; de olyasmiről beszél, a mi az emberi vágyakba ütközik s ennek következtében kihívja maga ellen az emberek bírálatát, talán megbotránkozását is. A kik tudományos munkában vagy a stílus szépségeiben gyönyörködnek, ne olvassák ezt a munkát, a mely Európának egyik legfélreesőbb zugában, tudósoktól, bölcsektől, könyvektől elzárt helyen készült. írója nem a világi tudományt keresi. Mint fejedelem és apa, egyszerűen keresztény szellemben akar hatni gyermekei gondolkodására, hogy ha a mindenható isteni gondviselés határozatához képest engedelmeskedniük vagy paranesolniok kell, ezt is, azt is keresztényi módon tehessék. Ebből a szempontból fogott az íráshoz, mondhatná : az Isten igéjéhez, hogy az Istentől az embereknek adott hatalmat vázolja. írásában a maga józan eszét, nem a különböző szerzők felfogását követte, de keresztény katholikus módon. Az uralkodók ne higyjék, hogy törvényes hatalmukat lerontani, vagy a lázadás és a függetlenség szellemét növelni akarja. A tudósok és a theologusok se latolgassák aggodalmasan előfordulható helytelen kifejezéseit. Tanácsait a Szentháromság imádandó gondviseléséből írja gyermekei számára. Alázatosan és igazsága előtt meghajolva írja. Kéri a Szentháromságot, tekintse kegyesen szándékai tisztaságát, kormányozza eszét, őrködjék tolla felett, hogy iratai inkább az istenségnek, mint önmagának szolgáljanak s. a kik olvassák, minden dicsőséget Istennek tulajdonítsanak. Azután a józan ész hatalmát fejtegeti. Senki sem látta az ember lelkét, az észt, mely önmaga ismeri föl létezését s hiszi, hogy örökkévaló. Ez a képessége mutatja, hogy a teremtőnek valódi képmása. A lélek oszthatatlansága az egyszerűségnek s az egyszerűség az őszinteségnek vagy az igazságnak tulajdona. Az őszinte lélek az Isten képe. Isten az embernek föltétlen uralmai adott minden teremtmény fölött, de ugyanakkor megadta neki a szabadakaratot is, mondhatni a saját tettei fölött való hatalmat,, még pedig oly mértékben és terjedelemben, hogy saját teremtőjével is szembe fordulhasson. Isten ezt azzal korlátolta, hogy vágyakat,, kívánságokat oltott az ember szívébe. Az önszeretet vágya következtében az ember önmagát jobban kezdte szeretni az igazságnál 1*