Századok – 1911

Tárcza - Vegyes közlések - 467

468 TÁRCZA. régiben egyidejűleg újra két érdemes történetírót ragadott el a halál, egy hazait s egy romániait : Sterca-Sulutz Józsefet és Densusiawu Miklóst. Nagyszeben város közismert és közbecsülésben álló alakja volt Sulutz, nyug. törvényszéki bíró, az A.stra (oláh közművelődési egyesület) elnöke. Született 1827 szept. 10-én Topánfalván a »kerpenyesi« előnevű nemes Sterca-Sulntz-családból ; apja kamarai tisztviselő volt, később Abrudbányára helyezték. Tanulmányait Kolozsvárt, Marosvásárhelyt és Pesten végezte, többnyire magyar társaságban forgott s élte végéig örömmel gondolt vissza a nagy napok nagv alakjaira, kikkel személyes ismeretségben állott. Halála előtt pár héttel is még egyik hozzám intézett levelében ezt írja : ».. . már 84 éves vagyok ; az 1848-iki márcziusi napokat Budapesten töltöttem Petőfi, Vasvári Pali, Vidacs János, Gajzágó Salamon és Lisznyai Kálmán társaságában. Petőfit kivéve, a ki akkoriban követválasztásával az Alföldön volt elfoglalva, a többiek május havában Abrudbányán meglátogattak, a hol 8 napig együtt mulattunk az én szüleim házánál.« Apja egyik irányítója volt a havasi oláhok, az ú. n. móczok lázadásának, testvérbátyja, Dénes, az abrudi felkelők parancsnoka, de ő nem vett részt a testvérharczban. 1849—1861. években a közigazgatásnál működik, s felviszi alispánságig. Az 1863—4. csonka országgyűlésen követ. 1869-től 1881-ig törvényszéki bíró, ötvennégy éves korában nyugalomba vonúl, de csak a hivataltól, mert igazi életpályáját ekkor kezdi : lankadatlan buzgalommal küzd faja kulturális emeléséért, szóval, írással és tettel lelkesít, politikába is avatkozik, s tagja lesz a szebeni »Nemzeti komité«-nak. Buzgó tagja, majd elnöke az Astrának. Történetírói működését is idős korában kezdi : nem az unalom hajtja dilettánskodásra, hanem a barátság és gyűlölet adja kezébe a tollat. Gyermek- és ifjúkori barátjának, Janku Ábrahámnak, a »havasok királyá«-nak emlékét védi, az ő nevét akarja tisztára mosni és Saguna érseket, a muszkavezető orthodox főpapot »leleplezni«, kit, mint hithű görög-katholikus, vallásáért, mint erdélyi oláh hazafi, idegen voltáért és az oroszszal való paktálásért szíve szerint gyűlölt. Nem tartozik ide annak fejtegetése, hogy e két czélját mennyiben sikerült megközelítenie, de az bizonyos, hogy hat kötetben megjelent emlékezései (Memoriul) végtelenül becses anyagot nyújtanak a szabadságharcz alatti és utáni történetére Erdélynek. Lelkiismeretes anyaggyűjtése, pártatlan ítélete, őszinte szókimondása becsessé teszi a Gazetta Transilvaniei, Federatiunea, Tribuna és Transilvania cz. lapokban és folyóiratokban megjelent történelmi dolgozatait is, a »Lacrimä ferbinte« pedig nagyon is megérdemelné a magyarra fordítást. Halála előtt közvetlenül a Varga Katalin elfő-