Századok – 1911

Értekezések - IVÁNYI BÉLA: Két középkori sóbánya-statutum. - III. és befejező közl. 187

194 DR. IVÁNYI BÉLA. úgy intézkedik a szabályrendelet, hogy ebből a királyi konyha használatára annyit kell elszállíttatni, a mennyi ott két vagy három esztendőre elegendő lesz. Ügy látszik tehát, minden sókészlettől meg akarja a király az erdélyi sóbányakamarák raktárait szabadítani, hogy azok a teljesen újjászervezett állapotok mellett kezdhessék meg a rendelet kibocsátása után működésüket. Ezzel a szabályrendelet intézkedő része véget ér és következik a szokásos befejező formula, melyben a király minden alattvalónak szigorúan meghagyja, hogy a jelen szabályrendelet minden pontját és rendelkezését megtartsa és azokat senki semmi szín alatt áthágni ne merje, a rendelkező pontokban felsorolt büntetések terhe alatt. Végűi, nehogy valaki azzal mentse magát, hogy a királyi rendelet tartalmát nem ismerte, meghagyja a király, hogy azt minden szabad királyi és egyéb városban és minden más helyen a királyi tisztek nyilvánosan kihirdessék. Végigmentünk tehát az 1521. évi szabályrendelet összes pontjain, a melyeknek legtöbbjéről és legfontosabb járói sikerűit bebizonyítanunk azt, hogy azok a gyakorlati életbe nem mentek át, hiszen, mint azt láttuk, maga a király sem vette komolyan rendeletét, persze annál kevésbbé alattvalói. El kell azonban ismernünk azt, hogy úgy a királyban, mint pedig a királyi tanácsban megvolt a jóakarat ahhoz, hogy a sóárúsítás ügyét alaposan megreformálják, de nem sociális szempontból, nem a fogyasztóközönség javára, hanem a kir. kincstár jövedelmeinek szaporítása czéljából. Hogy ez a reform nem sikerűit, sőt mondhatni halva született, az előbb említett ok mellett még azon is múlott, hogy maga a kor, az időpont, a melyben a rendelet kiadatott, nem volt alkalmas pénzügyi reformok végrehajtására, különösen ha a végrehajtáshoz erélytelenül vagy pedig éppen sehogyan sem kezdtek hozzá. A mint a fiskális érdekű rendeletből — melyet a nemzet mellének szegeztek — ki lehet olvasni, a központi hatalom folytonos jelszava volt : Pénzt és pénzt felhajszolni, bárhogyan és bárhonnan. A mire a nemzet válasza az volt : Semmit sem adni, legkevésbbé pedig pénzt, akár egyenes, akár közvetett adó formájában. A szabályrendeletet megcsinálta ugyan a központi hatalom, arról azonban a nemzet nem vett tudomást, sőt maga a központi hatalom sem, mely azt gyengeségénél fogva végrehajtani úgy sem tudta. Mindkét fél hallgatagon megmaradt tehát az »antiqua consvetudo« mellett. Végűi a jelen szabályrendelet általános jellemzéséül fel kell még említenünk annak szerkezetbeli rendszertelen voltát. Míg