Századok – 1910
Történeti irodalom - Kármáu; Miklós: Szent Ambrosius milanói püspök közéleti munkássága. Ism. Révay József 835
836 TÖRTÉNETI IRODALOM. küzdelmeiből Tertullianust és Augustinust emeli ki leginkább, kik közül amaz merev rigorismusával, emez egyoldalú spiritualismusával egyaránt szélsőséges álláspontot foglal el. Tertullianus mintegy hermetice elzárja az egyházat mindentől, mintegy megtiltja a kereszténynek még azt is, hogy az állam létezéséről tudomást vegyen. Azonban az egyház lassanként tekintélyes helyet foglal el az államban, már Ambrosius idejében némi fensőbbséggel bánik az államhatalom képviselőjével, a császárral, míg lassan megszerzi magának a hegemóniát. És itt szól közbe Augustinus, ki azzal szentesíti az egyház felsőbbségét, hogy az államnak egyetlen feladata az egyháznak alávetni magát s annak érdekeit szolgálni. Egyház és állam közt kitört számtalan conflictusnak gyökere rejlik ebben a tanban. Ez az első fejezet — magas elvi szempontjaival és széles kontúrjaival nagy vonásokban impozáns képe a római állam és a kereszténység viszonyának. A második fejezet eleje gyengébb, itt érezhető a philologiai módszer hiánya. Életéről, ifjúságáról szól ez a rész. A fejezet második felében, mely Ambrosius püspöki hivatását fejtegeti, ismét önmagára talál a szerző s újból lebilincselő, érdekes olvasmányt ad. Három oly eseményt hoz fel, melyek legjobban jellemzik — szerinte — Ambrosiust, mint egyházfejedelmet s mint politikust. Ezek : a Victoria-oltár ügye, a milánói két húsvét története és a thessalonikei vérengzés. Igaz, mindhárom esetben impozáns nagyságban domborodik ki Ambrosius hatalmas egyénisége, de a magam részéről a kallinikumi zsinagóga-rombolást is (388) hasonlóan fontos és typikus esetnek tartom, melyet nézetem szerint Ambrosius egyéniségének megrajzolásánál nem szabad figyelmen kívül hagynunk, mert ez az eset mutatja, menynyire erős, hogy ne mondjam fanatikus volt az ő egyházszeretete. íme : a keresztények lerombolnak egy zsinagógát ; a császár — igen helyesen — megparancsolja, hogy a kik lerombolták, építsék újra fel ; Ambrosius nem tűrhette, hogy keresztények építsenek a zsidóknak templomot, addig küzd, míg a császár visszavonja rendeletét (Ambr. epist. 40. és 41.). A nagy egyházfejedelem korszakos egyéniségét ez az eset egészen új oldaláról mutatja be, — mert hogy itt nem volt igaza, — az kétségtelen. Kármán értekezése a három eset közül csak a Victoria-oltár esetével foglalkozik.1 Az esetet magát most nem részletezem, épp nemrég szóltam róla a Philol. Közi. lapjain.2 Csak azt kell itt 1 Munkájának folytatása következik. 2 EPhK 1910 máre. füzet 220 1. (Boissier ismertetése.).
