Századok – 1910

Tárcza - Váczy János: Gyulai Pál † 67

68 TÁRCZA. ha kellett, egész nemzetével is, mint a mily törhetetlen híve volt az igazán nagy, az igazán nemzeti becsületünket emelő vívmányoknak. Ezeket nyomozta legtöbbször s a legnagyobb sikerrel, mint Kölcsey ; mert ő is úgy volt meggyőződve, hogy a nagy írók kétszeresen hatnak a nemzeti életre : saját műveikkel köz vetetlenül s a kritikus eszméinek révén. S mint költői műveit : irodalomtörténeti s kritikai munkáit is a benső sugalom alkotta. Róla is elmondhatjuk, a mit ő Arany Jánosról mondott, hogy soha egyetlen sort sem írt, hanemha mély meggyőződésből, s tolla méltóságát sokkal többre becsülte, semhogy bármely mellékes czélt szolgált volna az igazság szeretetén kivűl. Az igazságnak őszinte szeretete, kutatásának forrongó heve, tanításának lelkes művészete s az érdekében indított harcznak bátorsága és semmitől vissza nem riadó elszántsága alkotta egész valóját. A vitatkozás mesteri dialektikájában éppen olyan éles elmét tanúsított, mint a mily vitézül forgatta a metsző gúny fegyvereit, ha meggyőződését kellett védelmeznie egyesek vagy az egész közönség ellen. Volt idő, midőn a jobbak elméjében szendergő gondolatot csak neki volt bátorsága kimondani kritikai harczaiban vagy ünnepi beszédeiben, bárha előre tudta is, hogy maga ellen zúdítja a tömeg felfogását. Nincs bálványom, se' bűnbakom, A mi igaz, nem tagadom — énekli a Romhányiban. Csak az igazság volt bálványa ; csak az álság, kétszínűség, téves felfogás a bűnbak, a melyet folyvást üldözött. Nem követte azon írókat, a kik a napirenden levő kérdések mindenikéhez szeretnek hozzászólani, csakhogy nevük a tömeg ajkán forogjon. A léha népszerűség hajhászatát mindennél jobban gyűlölte. S éppen azért, mivel a legfontosabb irodalmi s politikai kérdésekben saját meggyőződését a megközelíthető igazság zsinórmértékéhez igyekezett mindig alkalmaztatni : első sorban oly kérdéseket szeretett vitatni s tisztázni, a melyek az irodalmi s közéleti felfogás erkölcsi tisztaságát s nemességét érintették, vagy azzal egygyékapcsolódtak, s a melyek a nemzet értelmi erejének fejlesztő tényezőivé válhattak. De midőn a nemzeti közfelfogásnak mélyebb erkölcsi tartalmat kellett adni ; midőn velünk született vagy újonnan elsajátított hibáink örvényeire kellett figyelmeztetni : senki sem szólalt fel bátrabban, az igazság sugalmától mélyebben áthatva, mint Gyulai. A Pesti Röpívelcben (1850) először ostorozta nemzetünk tétlen évődését, fásúltságba csapó közönyét, a mely a hazafi bánat leple alatt hallgatagon tűrte a ránk rakott bilincseket a helyett, hogy a romok eltakarításáról gondoskodott volna. »Csak vesztegeljünk tétlenül, — kiált fel — hallgassunk mélyen és sóhajtsunk szomo-