Századok – 1910

Történeti irodalom - Pintér Jenő: A magyar irodalom története a legrégibb időktől Bessenyei György fellépéséig. Ism. Tordai Ányos 53

56 történeti irodalom. ménye szerényen meghúzódik a jegyzetben. Ez a hagyományokhoz, irodalmi tekintélyekhez való erős ragaszkodás túlságosan feltűnő főképp a protestáns korszak tárgyalásában. Botorság volna bárkitől is tagadni e korszak íróinak irodalmi jelentőségét is, de sokakban erős az a vélemény, hogy irodalmunk kutatóinak legjobbjai más szemmel nézik azt a két századot, mint a többi korszakot. Nincs rá gyöngébb szavunk : oly meggyőző elfogultsággal méltatják e korszakot s annak íróit, hogy hagyományos tekintélyük hatása alól még ily hatalmas munka szerzője sem tudja magát kivonni. Annál kevésbbé érthetünk vele egyet, ha e kérdésekben nemcsak a tekintélyek, hanem saját elvei után is indult. Persze a véglet végleteket szül, kiélezett kérdésekben a mérsékelt középutat nehéz megtalálni, de néhány megjegyzésünk megmagyarázza álláspontunkat. Heltai Gáspárról írva találjuk : »Övta gyülekezetét a megtestesült ördögnek, a pápának hálójától. Felekezete épülésére imádságokat adott ki. Mindenütt talált módot és alkalmat, hogy a barátok, római papok, pilises hóhérok és bálványimádók ellen kikeljen. A szelíd ember az üldözések láttára türelmét vesztette, s nem habozott síkraszállni az Antikrisztus hada eilen.« (II. 17.) Vájjon szabad-e, ildomos-e az idézetet — mert annak kell lennie — így át- meg átstilizálni, hogy a laikus szem hirtelen nem látja meg, melyik Heltai szava, melyik szerzőnké ! Ilyen bántó eljárást nem egyet lehetne még idézni. A protestáns pap vallásáért lángoló, buzgó lélek, — a katholikus akárhányszor vakbuzgó, gyűlölködő barát. Pázmánynál kiemeli, hogy »szónoki hév jellemzi sorait, de e mellett lépten-nyomon megújuló trágár hang« (II. 195.), viszont Bod Péter csak »bátran védelmezi a reformáta apostoli szent vallást s nincs ebben megbotránkozni való«. (II. 436.) Spangár András »vakbuzgó, gyűlölködő felfogással« ír (II. 343.), de Cserei csak »hevesen védelmezi hitét minden alkalommal«. (II. 428.) Nem elnézést, elhallgatást óhajtanánk, csak egyenlő mértéket követelünk ! Bármennyire becsüljük is irodalmunk protestáns nagyjait, furcsa eljárásra mutat az, mikor őket Pázmánynyal mérik össze s mindenáron mellé, sőt talán fölé is akarják helyezni. Hogy magyarázzuk különben szerzőnk pathetikus áradozását, midőn egy egész oldalon át (II. 224.) Pázmányt és Szenczi Molnárt hasonlítgatva össze Dézsi L.-al arra az eredményre jut, hogy »Molnár kisebb nála eredetiség, de felér vele, sőt talán meg is haladja hatás és sokoldalúság dolgában ... a dicső emberszemben a hasznos emberrel !« Vagy midőn G. Katona Istvánról így nyilatkozik : »Ha e mély tudásról tanúskodó, szónoki erőtől duzzadó beszédeket (a Praeconium-ot) magyarúl írta volna meg, ma nevét talán Pázmány Péteré mellett emlegetnők« (II. 226.),