Századok – 1910

Történeti irodalom - Pintér Jenő: A magyar irodalom története a legrégibb időktől Bessenyei György fellépéséig. Ism. Tordai Ányos 53

55 történeti irodalom. elnevezések után. A művelődéstörténet egy részét — az építészet, festészet, szobrászat, zene fejlődését — nagyon helyesen, mellőzi a szerző. Iskolai könyvekben inkább helyén vannak az erre vonatkozó kérdések, mert az irodalmi órán kivűl máshol alig tárgyalhatók, míg a művelődéstörténet bővebb helyet nem kap a történelem mellett, — de ily összefoglaló munkában nincs helye egy más tudományágnak. Midőn ezt az elvet maga szerző is helyesli (I. 9.), arra is gondolhatott volna, vájjon a történeti életnek s a politikai jelenségeknek oly részletes fejtegetése feltétlenül szükséges-e az irodalmi törekvések megmagyarázása szempontjából. Jól tudjuk, kora viszonyai között kell vizsgálni az írót, de szerző mintha túlságosan bőven hintegetné a históriai adatokat. így pl. az Árpádok korának áttekintése-, vagy a történeti művek jellemzésekor, önállóságra mutat pl. az is, hogy nem helyesli (I. 51.) ősműveltségünkre vonatkozólag a népi maradványokra s a rokonnépek mondáira való utalást. Meg is elégszik pl. az ősvallás kérdésénél a samánkodás rövid fejtegetésével. Ilyen újszerű, nemzeti büszkeségünknek csöppet sem hízelgő kijelentése az is, hogy a magyar népnek »felötlő, viszonylag szinte páratlannak mondható haladását éppen az indoeurópai népekkel történt erős vérvegyülése mozdította elő. Vérvegyülése következtében a mai magyarság nemcsak az uralaltáji közös rossz tulajdonságok nagy részét vetkezte le, hanem testileglelkileg áthasonult az indoeurópai derekabb népek közé.« (II. 456.) Ha nem is írhatjuk alá minden szavát, állítása gondolatokat béreszt. Mivel a munka a legújabb kutatások eredményeinek felhasználásával készült, részint számos új adatot nyújt, részint sok elfeledett jelenséget emel ki a homályból. Hogy csak néhány példát említsünk : újra felhívja a figyelmet a tatárdúlás idejéből származó Planctus Hungariae-re (I. 147.), a magyar nyelvű földrajz úttörőjére, Szepsi Csombor Mártonra (II. 350.), az újonnan kiadott minorita iskoladrámákat ismerteti (II. 395.), emlékünkbe idézi a félig Gyöngyösitől származó Igaz barátság tükörét (II. 401.), stb. Igaz, hogy az ilyen új adatokkal szemben találunk fölöslegest is, de inkább legyen az ily munka adatainak bőségével hibás, mint hiányos, szűkmarkú. Az őskorra vonatkozó feltevésekről így nyilatkozik : »Tartózkodunk a gyönge alapú hozzávetésektől, vagy megdönthető feltevések állításától«. (I. 12.) E nyilatkozat jellemzi kritikai eljárását egész munkájára nézve. Elfogadja a már megállapodott tanításokat, más szóval kritikája taposott utakon jár. Ha van is különvéleménye valamely kérdésről, nagyon óvatos, a közfelfogással nem szívesen helyezkedik szembe : különvéle-