Századok – 1910
Tárcza - Gr. Teleki Géza: Elnöki megnyitóbeszéd 338
tárcza. 339 szükségünk. Ezen áramlattal szemben első sorban reánk hárul a kötelesség felrázni közönyéből a magyar társadalmat és rámutatni arra,, hogy a hazai történelem ápolása nem egyes szobatudósok divatját mult időtöltése, hanem nemzeti létünk fenntartásának egyik fontos tényezője, mint tápláló forrása a nemzeti öntudatnak, melynek kihaltával elmerülnénk a körülöttünk versengő idegen népek és nemzetek áradatában. Első sorban a mi feladatunk irányt adni a magyar történetírásnak, figyelemmel kísérni működését, rámutatni a hiányokra, s ott, a hol erőink nem elégségesek, legalább felemelni intő és esdeklő szavunkat a társadalom, s ha kell, állami életünk vezetői előtt. E gondolat hatása alatt legyen szabad ezúttal arra a kérdésre hívnom fel a figyelmet, melynél a mulasztás ez idő szerint a legkirívóbban mutatkozik s melynél minden napnyi késedelem a helyrehozhatatlan veszteség rémével fenyeget. Ez a kérdés történeti emlékeink, szorosabban véve levéltáraink megmentésének ügye. El kell[ugyan ismernem, s örömmel jegyzem fel, hogy az utóbbi időkben a múlthoz képest ebben a részben is haladás észlelhető. Számos nagyértékű családi levéltárat — melyekre részben társulatunk vidéki kirándulásai hívták fel a figyelmet — mentettek meg tulajdonosaik a fenyegető pusztulástól s helyeztek el letétképen nyilvános intézetekben, megnyitva azokat ily módon a történetbúvárok előtt. Nemzeti Múzeumunkat illeti e téren az elsőség ; de hozzájárultak az érdeklődés felkeltéséhez s reményekre jogosítanak az utóbbi években több helyütt megalapított vidéki múzeumok és könyvtárak is. E mellett azonban elhanyagoltuk a legfőbbet, irott emlékeink leggazdagabb kincsesházát, hol a királyainktól szentesített eredeti törvényeinken s állami életünk legfontosabb, fenmaradt emlékein kivűl a magánérdekű oklevelek és egyéb iratok megbecsülhetetlen gazdagsága részint tűzveszélyes, részint nyirkos, czélszerűtlen helyiségekben összezsúfolva várja a kikerűlhetetlennek látszó enyészetet. Jelenlevő tagjaink nagyobb része bizonyára ismeri ezt az Országos Levéltár büszke czímét viselő ócska, toldott-foldott épületet, mely már elhanyagolt külsejével, lépcsőivel és folyosóival megdöbbenti a belépő idegent. Belső berendezése megfelel a külsőnek ; valóban szomorú tükörben jelenik meg tehát itt a magyar kultura az idevetődő külföldiek előtt, kik bizonyára a jogos megbotránkozás érzetével sietnek e barátságtalan helyről mielőbb menekülni. Súlyos mulasztással állunk itt szemközt. Mindamellett igazságtalanok volnánk, ha az elismerés háláját le nem rónók azon lelkes férfiak iránt, kik az Országos Levéltár méltó elhelyezésének ügyét melegen felkarolva, tőlük telhetőleg előmozdítani iparkodtak. Nem rajtuk múlott, hogy törekvéseik kellő eredményre nem vezettek.