Századok – 1910
Történeti irodalom - Lindner: Világtörténelme. Ism. Obál Béla 126
128 történeti irodalom. 128-szetű, physikai és szellemi lény, tehát szükségletei is e kettős feltétetelezettségéből származnak s ennek megfelelően támadnak a szükségérzetből az eszmék, melyeket a kornak »nagy embere« juttat kifejezésre, a ki a tömeget cselekvésre indítja. Minden eszmének csak addig van ereje, míg valódi szükségérzetből ered s ebben rejlik a nagy emberek érvényesülésének titka. így jön létre a történelmi fejlődés, mely tehát sem nem pusztán társas (collectív), sem nem pusztán egyéni, hanem mindakettő : minden keletkezés egyéni, minden lefolyás társas. Lindner álláspontja természettudományi psycho-physikai s ennyiben Ranke módszerét tovább fejlesztette. A legáltalánosabb törvény, mely szerint a történelmi fejlődés végbe megy, a megmaradás (Beharrung) és változás (Veränderung) egymáshoz való viszonyában rejlik, mely azonban az egyes népeknél és koroknál különböző az alkalmazkodó képesség és megmaradási energia foka szerint. A történelmi tényezők tehát belsők és küldők, faji tulajdonságok és tehetségek s a földrajzi helyzet és természeti környezet. Az egyes állami közösségek a »világtörténelemben«, mint egyedek szerepelnek, mint megannyi test, melyben az emberiség mindennapi élete lejátszódik. Ezeknek különböző irányai mellett egyes közös eszmék is uralkodnak felettük, melyeknek a helyileg és időileg különböző eszmékkel való összejátszása adja meg a történelmi fejlődés igazi lényegét. Lindner történelembölcselete így egy helyes módszerbe vezet át, melyet Világtörténelmében következetesen alkalmazott s ezzel annak új érdeket kölcsönzött. Világtörténelmét az ókor, a római állam feloszlásával kezdi, mert az ókori történelem az emberiség életkönyvében külön lapot alkot. Miránk csak az ókor maradványai bírnak fontossággal s azok is a későbbi felfogás szerint idomulva. A három nagy népcsalád, a mongol, sémi és indogermán közül természetesen az utóbbival foglalkozik legbehatóbban. Mennyire csodálkoztak volna, úgymond, a rómaiak, ha valaki megmondja nekik, hogy ők is ugyanabból a népcsaládból valók, mint a megvetett és félve gyűlölt germánok. Ennek a népcsaládnak éppen az teszi a fő sajátságát, hogy nehezen egyesül nagyobb egységgé, nem úgy, mint a mongol népek, kikről elismeri, hogy nagyobb államalkotó erővel bírnak. Az indogermánokat az erősen kifejlett individualismus jellemzi, mely minden viszonyt személyes viszonynyá változtat át s apró közösségekre forgácsolja szét a nemzeti erőt. Legfőbb sajátsága azonban az alkalmazkodó képesség idegen viszonyokhoz, mely azonban más fajoktól sem vitatható el. Lindner tehát az egyes népcsaládokkal s azok birodalmával, kultúrájával, így a mohamedán arab, a buddhista indiai, tibeti s a chinai és japán állapotokkal és történelemmel behatóbban foglalkozik,
