Századok – 1909

Történeti irodalom - Takáts Sándor: Válasza 598

624 történeti irodalom. ilyen kijelentéseket olvashatunk : »a magyar darabontok okmányainkban 1556-ban lépnek föl először, a mikor 200 ilyen említtetik Zrínyi hadseregében. Ugyanígy 1552-ben olvassuk először, hogy Schreiber Wolfgang kapitány kétszáz hajdút vezet a török ellen« . . . »I. Ferdinánd 1559-ben Haramia név alatt egy határ őr ezredet állítván föl, annak önálló ezredesévé Lenkovits Jánost nevezte ki« ! ! ! De nemcsak a történeti munkák, hanem még a nyelvtörténeti szótárak is telve vannak az ilyen hibákkal. Csak keresse ki a t. bíráló, mit talál azokban a haramia, martalócz, pandúr, harambasa, vajda, jargalás, jargaló stb. szókról. Hátha én ilyen viszonyok között nem a nyomtatott munkák, hanem eredeti források után indúltam, azt hiszem, helyesen jártam el. Megbízható hadtörténeti dolgokat csak a XVII. századról, különösen a XVII. század végéről szóló műveinkben találhatunk. Ezek közül többet csakugyan eredménynyel használhattam volna. De mivel én nem a gyalogság történetét, hanem csak a megalakulását akartam megírni, a XVII. század végén már csak az első gyalogezredek fölállításával foglalkozom, s magát a kort csak vázlatosan ismertetem. Innét van, hogy még a saját hadtörténeti értekezéseimből is alig néhány adatot vettem föl. A t. bíráló több kifogást emel az ellen is, a mit én a hajdúság eredetéről írtam. A mi a hajdútáncz és a rókatáncz összevetését illeti, az lehet szellemes, de semmi esetre sem komoly argumentum. Én nemcsak a hajdútánczból következtetem, hogy a Dózsaféle lázadás legveszedelmesebb eleme a hajdúság volt ! Megírja azt Szerémi és Veráncsics is. Megmondja azt az 1514. évi törvény is, mikor eltiltja nekik a fegyverviselést és a szállásokon való gyülekezést. Különben magának a hajdútáncznak a lejtése is fontos bizonyíték, mert hisz akkor nálunk e tánczot csak a hajdúk járták. A t. bíráló gúnyosan írja a Dózsa korabeli hajdúkról : »nem tudjuk, mennyiben nevezhető páratlan katonai anyagnak az a katonaság, a melynek legfőbb erénye, hogy a saját vezérét eszi meg /« Hát uramfia, komoly írónak ilyen esetlenséget talán mégsem szabadna írnia ! Vagy a t. bíráló nem tudja talán, hogy Szerémi így ír a hajdúkról : »nunquam vidi pedites viros tam strenuos ac astutos« ; vagy nem olvasta azt, hogy Forgách a férfinem tölgyeinek mondja őket, a kik éhséget, hideget, meleget, fáradalmakat játszva tűrnek ! Vagy nem olvasta el a tisztelt bíráló a könyvemben közölt Schwendi-féle nyilatkozatot, a mi úgy szól, hogy a hajdúk rettenetesen harczolnak ? Ha mindezeket nem is olvasta, azt talán mégis tudnia kellene, hogy a XVI. században még a személyes erő, a bátorság és a vitézség volt a harczokban a fődolog, s kikben volt ez meg