Századok – 1909

Értekezések - MADZSAR IMRE: Egyének és tömegek a történelemben - I. 1

EGYESEK ÉS TÖMEGEK A TÖRTÉNELEMBEN. 7 Két túlzást talál a szerző a collectiv felfogásban, annak mind negatív, mind positiv oldalán. Már láttuk, hogy e felfogás reform gyanánt lép fel : megdönteni igyekszik az eddigi helytelen történetírást, hogy azután annak helyén a »modern történettudomány«-t építhesse fel. Csak az a baj, hogy ez a kimúlásra szánt, régi történetírás — ezt igyekszik Szentpétery kimutatni — nem a valóságban, hanem csak a collectivisták képzeletében él. Már pedig bizonyos, hogy csak akkor van jogunk a történelmi módszer revisióját követelni, ha ez valóban abban a hibában szenved, a melyen az új iskola segíteni akar. Számtalan példával lehetne igazolni, hogy a népek, osztályok, társaságok és tömegek sohasem voltak tudatosan és szándékosan száműzve a történetírásból. Még ha sokkal inkább »királyok, hadvezérek és diplomaták története« lett volna valamikor a történetírás, mint azt a sokat hallott phrasis mondja, még akkor se olyan mellékes, hogy király nép nélkül, vezér sereg nélkül, államférfiú országos ügyek nélkül mégis csak ritkán található. De hogyan is lehetne gondolni, hogy annak az ókornak, mely a demokratia rendszerét megalkotta s annak levegőjében élt, a mely népgyűlésein és pártküzdelmeiben az erők collectiv egyesülésének jelentőségét mindennap és kézzelfoghatólag észlelhette, hogy ennek az ókornak történetírása a sooiális erők szerepét teljesen félreismerte és háttérbe szorította volna ? Li vi us a következőkben jellemzi történetírásának czélját : »ad illa mihi pro se quisque acriter intendat animum, quae vita, qui mores fuerint, per quos viros quibusque actibus domi militiaeque et partum et auctum impérium sit ; labente deinde paulatim disciplina velut desidentes primo mores sequatur animo ; deinde ut magis magisque lapsi sint, tum ire coeperint praecipites, donec ad haec tempóra, quibus nec vitia nostra nec remedia pati possumus, perventum est.« A római történetírás első nagyszabású emléke tehát expressis verbis a kultúrtörténetírás, sőt erkölcstörténetírás jegyében indúl meg. S hogy ez az utóbbi szempont a classikus és későbbi kor íróinál mennyire dominál, azt említenem is fölösleges. A középkor krónikásai bizonyára kevesebbet törődtek a tömegekkel, de éppen a mi történet-