Századok – 1909
Értekezések - SZTRIPSZKY HIADOR: A magyar vezényszó történetéhez - I. közl. 129
130 DU. SZTKIPSZK Y HIADOK. vissza 30 töredékes kurucz vezényszót tudunk szembeállítani azzal az ellenvetéssel ; lovassági vezényszókat tartalmazó följegyzést pedig mindössze kettőt vetett föl az ismeretlenség homályából a legutóbbi évek történetirodalma. Ezek is későbbi idők termékei, s ezekből is az egyik insurgensek számára készült 1797-ben. Ez tehát mindenesetre kevés ahhoz, hogy nemzeti követéléseinket kellőképen megalapozhassuk. Pedig voltak magyar vezényszóink nemcsak a vitatott XVIII. században, hanem még a megelőzőben is, mint a hogy erről az itt elmondandók rendén meggyőződhetünk, csakhogy — még nem kerültek napvilágra. Mert ilyeneknek lenniök kellett. Hogy XVI—XVIII. századbeli magyar vezényszavainkat még nem mind ismerjük, annak két oka van. Egyik az, hogy az állandó katonaság s így a szervezet és igazgatás egyöntetűsége aránylag még fiatal intézmény : III. Károly állítja föl 1715-ben, s így a hadsereg életének állandósága és hagyományai csak ettől az időtől számíthatók, a mikor a véderő középponti szervezés alá kerül. Hogy azonban ez sem történt kizárólagosan német nyelven, alább meg fogjuk látni. Az ezt megelőző idők hadügye a hézagok sorozatát mutatja. A mely művelődési tényezőben nincs megszakítatlan folytonosság és nem terjed ki az egész nemzetre, ott sem egység, seni állandóság nem keletkezhetik. A magyar vezényszók élete azonban azokra az időkre esik, a mikor a mai felfogás szerint sem állandóság, sem egység nem volt szervezetében és igazgatásában, annál kevésbbé pedig vezényleti nyelvében. Az ezredek alapítása,1 szervezete, tisztek kinevezése részben az ezredtulajdonosoknak, részben pedig a megyei és egyéb hatóságoknak teljességgel magánjoga volt. Magyar katonai culturánk nem térben és időben egymásba fűződő erős szövedék, hanem szerteszét heverő egyenlőtlen darabok tömege, a melyeket koronként úgy a hogy összerótt-foldozott egy-egy hatalmasabb történeti tényező, de utóbb azután darabjaira megint úgy szakadt szét, hogy ezeket a darabokat ma a történettudománynak és régészetnek úgy kell innenamonnan összeszedegetni és ismét egygyé fűzni. A másik ok, a mely az elsővel szorosan egybe tartozik, igen egyszerű : vannak bizonyára régi följegyzéseink, a melyeknek magyar vezényszó a foglalatjuk, csakhogy ez idő szerint — még levéltárakban, ott a hol rejtőznek. Meggyőző példa erre az a töredék-darab, a melyet most kívánunk bemutatni. Ha azonban a fentiek miatt nincs is a mai értelemben vett állandóság és folytonosság magyar katonai culturánkban, mégis volt olyan tényező, a mely ennek darabjait állandóan egy befűzte : ez a hagyomány.
