Századok – 1907

Történeti irodalom - Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. Ism. Zoványi Jenő 648

TÖRTÉNETI IRODALOM. 653 történetírói irányával, művét átható szellemével, meggyőződésem, hogy bár egyéniségét, világnézetét senki sem vetkőzheti le történetírás közben sem, csak addig szabad azt érvényesítenünk, míg ellentétbe nem jutunk általa az igaz tényekkel, a józan logikával és a pártatlan igazsággal. Méltán lelkesedhetünk a protestáns szellem lényegéért : a gondolkozás és szólás szabadságáért, mint a tudomány és haladás alapvető feltételéért, de lelkesedésünk épen abban a tényben nyilvánuljon mindenek felett, hogy jogosultnak tartsuk a miénktől eltérő véleményt is, akár felekezeté, akár párté, akár egyéné legyen az. Ideje azonban áttérnünk az általánosságról a részletekre s ezekre is megtennünk észrevételeinket. Mindjárt a munka elején szembe ötlik egy alaposan kifogásolható fejtegetés. A szerző a reformácziónak a magyarok közti könnyű elterjedéséről tárgyalván, okaiul felsorolja a pápában és császárban való csalatkozást, a pápa ellen János király és a nemzeti ügy miatti elkeseredést, a protestantismus alaposabb megismerését és a magyarságnak a »nemzeti geniusban« rejlő azt a szükségérzetét, a melylyel »úgy érezte, hogy az segíteni fog neki veszélyeztetett függetlensége megőrzésében« stb. (I. 57.) Ez mind helyes volna, ha egy itten üres és felesleges frázist nein dobott volna felszínre egyúttal. A nemzeti geniust soha sem bírtam elfogadni abban az értelemben, hogy pl. különleges sajátságáúl vegyük fel a magyarnak a pártoskodást (I. 54.), avagy a szabadság iránti fogékonyságot (I. 57.), holott ezek mind általános emberi s minden nemzetnél meglevő tulajdonságok. Azután ha van nemzeti genius, annak nem lehet »átalakulásáról« (I. 53.) beszélni, mert hiszen épen abban áll az ilyenül megállapítható és kizárólag a környezeti viszonyok befolyásában gyökerező valami, hogy végighúzódik a nemzetnek egész történetén megmásíthatatlanúl, következetesen. És ha a reformáczióhoz való csatlakozás átalakulását vonta maga után a nemzeti geniusnak, akkor hogyan állíthatja mégis, hogy azéit terjedt el oly hamar a protestantismus, mert olyan elemek vannak benne, a melyek rokonok »a magyar nemzeti geniusnak legsajátosabb alkotó vonásaival.« (I. 58.) Atalakította-e hát a maga képére vagy benne voltak már a rokon vonások ? Egyik vagy másik lehetséges, mind a kettő nem. Meg azután, ha a protes-tantismusban levő eszmék összetalálkoztak a magyar geniusban működő állítólagos szabadságszeretettel : miért nem találkoztak össze az olasznál is ? Hát neki nem egyezik meg »faji és nemzeti jelleme« a szabadságra törekvéssel ? És ma talán újra más a magyar genius, a mikor folyvást apad a protestánsok számaránya ? Hagyjuk el az efféle, történetbölcseleteknek látszó elmélkedéseket, mert csak tévútra viszik a pragmatikus történetet.