Századok – 1907

Történeti irodalom - Vértesy Jenő: Kölcsey Ferencz. Ism. Váczy János 541

542 TÖRTÉNETI IRODALOM. gyöngébb része a műnek, a másodikban van néhány sikerültebb fejezet is. Az első résznek mindjárt a bevezetése, melyben Kazinczy irodalomtörténeti fontosságát óhajtja megállapítani, alapjában nem helytelen felfogásról tanúskodik, de részleteiben elnagyolt és igazságtalan. Jól mondja, hogy Kazinczy alakja nélkül e kor irodalma szétmállana, nem tartaná össze semmi. De ha Kazinczyban sem az írói, sem az emberi jellemnek nincsenek nagy vonásai : mikép válik alakja oly fontossá, hogy nála nélkül e kor irodalmát el sem képzelhetjük ? E kérdés megfejtésével adós marad, sőt alapfelfogását lassankint, a mint az életrajz vázlatában előre halad, egészen lerontja, midőn Kazinczyban csak az emberi fogyatkozásokat látja, nagy erényeit pedig, a melyekkel nemzeti műveltségünk új korát alapította meg, figyelmen kívül hagyja, vagy csak mellékesen érinti. Honnan van, hogy a nagy izgató nyomán új élet fakad, a nemzet szelleme haladásnak indúl, ha alapjában véve köz- és magánélete oly mindennapi ? Kétségtelenül Vértesy a részletek vizsgálatában megbotlott ; a tizes és húszas évek Kazinczyját csak az öreg ember gyengeségei után itéli meg, midőn azt kell látnia, hogy a zászló kihull kezéből. De azért Kazinczy igazságosabb Ítéletet mond önmagáról, mint sok későbbi irodalomtörténetíró, köztük Vértesy is, a ki szerint Kazinczy »nagy gyermek volt s igazi nagy ember lett volna, ha tehetsége is van.«. Vértesy szerint Kazinczy tekintélye 1810 körűi volt a delelő ponton, holott az 1820—1821 évek emelték írói tekintélyét legmagasabbra ; s nem a Conversationslexicon iránti per miatt csorbult, hanem a fejlődés természetes folyamata vette ki lassankint a zászlót kezéből s adta a Kisfaludy Károlyéba. Általában a mit Kazinczyról ír, vagy fölszínes felfogásból, vagy téves ítéletből ered. Itt-ott nem adatokból, csak képzeletéből következtet. Pl. elmondván, hogy Kölcsey megjelent a Csokonai temetésén, ott — írja — meglátott »egy magas termetű, finom, borotvált arczú urat, ki nyájasan és pártfogó modorral köszöngetett az ismerősöknek.« A kistermetű Kazinczy csak az író képzeletében volt szálas ember. Épen ilyen alapos értesülése van Szemere Pál családi boldogságáról is, a melyet maga Szemere valóságos martirságnak mond. Kazinczy már megbánta, hogy közbenjárt házasságkötésekor. Sőt nem lehetetlen, hogy Kölcsey is tudott e boldogtalanságról, a nü szintén hozzájárulhatott, hogy egyetlen női lélek előtt meg nem nyílt szíve. Később 1820 körűi már enyhült Szemere családi élete ; de — mint Döbrentei észrevette — olyan soha sem volt, hogy a finom ízlésű Szemerét teljesen boldogíthatta volna. Hogy Kölcsey miért szűnt meg levelezni mesterével : e kérdés megérdemlette volna, hogy az életrajzíró kissé foglalkozzék