Századok – 1907

Történeti irodalom - Vértesy Jenő: Kölcsey Ferencz. Ism. Váczy János 541

543 TÖRTÉNETI IRODALOM. vele. De az, a mit Vértesy mond, hogy Kölcsey »szeretettel, ragaszkodással figyelmeztette Kazinczyt gyöngéire« s ezzel »a diktátort hiúságán sebzette meg«, nem az igazi ok. Ennek sokkal mélyebb oka van. Kazinczy a jövő haladásáért küzdött, a jövőnek és a jövőben élt ; hitte, hogy a természet rendje szerint a megindult pezsgés új életet alkot, ezért kell a megkezdett munkát szakadatlanúl folytatnia. Kölcsey »nevette azokat, a kik várnak valamit nyelvünk és irodalmunk kifejlődésétől.« A melancholia árnya borult reá, melyet az életrajzíró több helyütt meglát, de hatását nem mindig veszi észre. Kölcsey is, mint 1817 körül már Kazinczy majd minden jó barátja, úgy vélte, hogy a nyelvújító harcz több kárt okoz az irodalomnak, mint hasznot. El is mondta e véleményét Kazinczynak, s ezzel megszűnt levelezésök, de megmaradt egymás iránti nagyrabecsülésök. Hogy Kölcsey később maga is belátta, hogy a pihenést nem ismerő izgatónak volt igaza, nem neki : Vértesy idézetéből is kitűnik ; de mindennél inkább mutatja Kazinczy -ról mondott remek emlékbeszéde, melynél a művészi szerkezet szabatosságára s a vonások igazságára nézve máig sincs különb emlékbeszéde irodalmunknak. Kölcsey másnemű munkásságát, költői és kritikai pályáját is úgy rajzolja Vértesy, hogy az olvasó az illető fejezeteket olvasván, önkénytelenül is azt kérdi : hát ezért volt ő oly híres költő és félelmes kritikus ? A német érzelgős költészet miatt — úgymond — fejlődni kezdő férfiasságát Kölcsey elvesztette. Pedig épen azért tetszett neki az érzelmes német lyra, mert nagyon talált egyéniségéhez. Igaz, hogy a hazafi érzés, a csöndes, méla borongás csalta ki lantján a legszebb hangokat, a mit Vértesy is helyesen jegyez meg, mert hiszen köztudomású ; de a német költészettől felzsendült magyar lyrának néhány szép darabját már azelőtt megírta, a mit Vértesynek lehetetlen lett volna észre nem vennie, ha a kor egész irodalmi szellemét mélyebben tanulmányozta volna s nem a mai kor ízlését viszi vissza majdnem egy századdal előbbre. Szerencsésebb az író Kölcsey prózai műveinek méltatásában. Jól mondja, hogy »igazságtalanság esik, ha Kölcsey munkáin végig lapozva azt mondjuk : hiszen ezt mind tudjuk már ! Kölcsey nagyon sokat tett. Nem adatokat hordott össze, hanem eszméket adott.« Sajnos, hogy az életrajzíró is ilyen hibába esik. Nem akarjuk a világért sem Kölcsey érdemeit kisebbíteni ; de az igazságos kritika »mindenkinek megszabja érdemlett bérét« s nem aggat valakire költött érdemet, kivált ha nem szorult rá. Kölcsey pedig nem szorult. De nem ő volt, a ki »valódi becsére szállította le a hajdan népszerű Gyöngyösy költészetét, hogy annál jobban kiemelje Zrínyi nyers, de hatalmas talentumát.« Voltakép Zrínyi első XVIII. századbeli méltánylója az öreg Ráday Gedeon volt ;