Századok – 1907

Történeti irodalom - Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970–1900-ig. Ism. Révész Kálmán 169

170 TÖRTÉNETI IRODALOM. országos vallásügyi állapotokat tárgyalja, egyes kiválóbb történeti események által határolt fejezetekben ; majd Magyarország és az apostoli szék összeköttetését, a szerzetes rendeket, az iskolák és a hittudomány ügyét, a róm. kath. papság jogait és kötelességeit, az istentiszteletet és az egyházi fegyelmet, végre a görög szertartású katholikusok dolgait ismerteti, melyekhez a harmadik és negyedik korszakban a nem katholikus felekezetek nevezetesebb belső eseményeit tárgyaló egy-egy fejezet járúl. Ez a keret, melyet gazdag, jól rendezett és vonzó tartalommal tölt meg a szerző. Az óriási anyagból szerencsésen választja ki a legszükségesebbet, figyelemmel van a helyes arányokra s a kellő határt ritkán lépi át ; előadása élénk és kellemes ; nyelve a tiszta magyarság szempontjából alig pár helyen kifogásolható. »Plura nitent cum paucis maculis.« Ugyanezt mondhatjuk a szerző történeti felfogására és tárgyilagosságára nézve is. Az író végre sem tagadhatja meg egyéniségét teljesen ; nem szabadulhat meg egészen attól a felfogástól, a mi neveltetésénél és állásánál fogva majdnem vérévé vált. Innen van, hogy katholikus szerző egyháztörténeti művét protestáns ember, — viszont protestáns szerző munkáját katholikus ember alig olvashatja úgy, hogy lapról-lapra, sőt néha sorról-sorra a botránkozás kövére ne akadjon. Legfőbb érdeme Karácsonyi Jánosnak, hogy műve legtöbb helyén a tárgyilagosság magaslatára emelkedve, nem hogy szántszándékkal keresné s hurczolná elő a botránkozás köveit, hanem inkább eltávoztatni igyekszik azokat. Egyháztörténetét nagyobbára bármely buzgó protestáns ember is haszonnal és élvezettel olvashatja. Midőn ezt a legnagyobb készséggel elismerem, kötelességemnek tartom, hogy néhány olyan helyet is megjelöljek, hol a particularis felfogás korlátai meggátolták a tárgyilagos Ítéletet. Azokkal az uralkodókkal, kik erőteljesen léptek fel a róm. kath. egyházzal szemben, mint Zsigmond, I. Mátyás, II. József, igen mostohán bánik el szerzőnk ; felőlük semmi jót nem mond, csak a rosszat emeli ki. Hunyadi Jánosról is csak annyit lát szükségesnek mondani, hogy »a maga személyére lelkes keresztény vala, de latinul se tudott s így annál kevésbbé volt alkalmas, hogy más útra lépjen.« Hasonló mostoha elbánásban részesülnek a magyar szabadságért harczoló erdélyi fejedelmek is. Bocskay (120. 1.), Bethlen (123. 1.), I. Rákóczi' György (128. 1.) csak »hiábavaló ürügyek« alatt, tehát minden igaz ok és alap nélkül kezdtek háborút. Valóban fáj Karácsonyi János tollából ilyet olvasnunk. A reformácziót is, vélekedjünk róla bármiként, nagyon bajos épen egy történetírónak csupán és egyedül »egv roppant heves, napjainkig tartó vallási zivatar-