Századok – 1906

Történeti irodalom - Marczali Henrik: A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Ism. Dőry Ferencz 643

«654 történeti . irodalom. a Corpus Jurist a Tripartitummal együtt Marczali kézikönyve mellett sem fogja nélkülözhetni. Nincs mit csodálni azután, hogy a törvények túltengése miatt egyéb, különösen »a gazdasági fejlődést és magánéletet megvilágító« emlékek a kézikönyvből kiszorultak. De Marczali különben is rosszül gazdálkodik a helylyel; pl. Bölcs Leo és Biborbanszületett Konstantin császárok műveiből hosszú fejezeteket közöl nemcsak görögül, hanem magyar fordításban is, a mi a Magyar honfoglalás lcútföi cz. akadémiai kiadványra való utalással kiküszöbölhető lett volna. Az Árpád-kori rész egyébként az 1606 — 1711-ig terjedő korszak után a legbővebb s tartalmilag is a legváltozatosabb ; felöleli a törvények túlnyomó részét, s azonfelül zsinati határozatokat, kiváltságleveleket, egyházi alapítóleveleket s más vegyes darabokat is közöl. A következő két korszak azonban szánalmasan szegény. Az Anjou-korból a Róbert Károly megkoronázását tanúsító közjegyzői okiraton, a Báthory család 1330 évi adománylevelén, az 1351 évi törvényen s a Villani Máté olasz krónikájából merített rövid leíráson kívül egyebet nem találunk; a Zsigmond-kor emlékeit pedig csak az 1404 évi u. n. placetum s Albert király 1439 évi decretunui képviselik. A Hunyadyak és Jagellók korából törvényeken, hitlevélen, államszerződéseken s Werbőczyn kívül alig van valami. A többi korszakokban is a törvények, országgyűlési iratok, szerződések s egyéb politikai jellegű közlemények uralkodnak, sőt az 1825 — 1868-ig terjedő időszak anyaga, az 1849-iki függetlenségi nyilatkozatot kivéve, tisztán törvényekből áll. Elismerjük, hogy az anyag kiválasztására nézve igen tág tere van az egyéni felfogásnak, mindamellett nem habozunk kimondani abbeli Ítéletünket, hogy e részben kevesebbet kaptunk, mint az Előszó alapján vártuk volna. A közölt történelmi emlékekhez fűzött bevezetések és jegyzetek egészben véve megkönnyítik ugyan megértésüket, de ezeknél is sok helyen észrevehető a végső simítás hiánya, sőt téves állításokkal is találkozunk. Azt írja pl. Marczali (789. 1.), hogy az 1805 : IV. t.-cz. értelmében »a kanczellária és a helytartótanács magyarul válaszolnak a magyar felterjesztésekre«. holott e törvényczikk csupán a helytartótanácsot kötelezte erre, a kanczelláriánál azonban csak az 1844: II. t.-cz. rendelte el az ország határain belül kibocsátandó iratokban a magyar nyelv használatát. Továbbá (885. 1.) azt mondja, hogy az 1867 : VIII. t.-cz. »egyenesen meghatározza, hogy a minisztereket az elnök előterjesztésére, ő Felsége nevezi ki, míg az 1848 : III. 12. §. csak a javaslattételről szólott.« Ebből a magyarázatból aligha lesz okosabb az olvasó, mert nincs benne