Századok – 1905

Történeti irodalom - Kardos Samu: Báró Wesselényi Miklós élete és munkái. Ism. Váczy János 946

948 .TÖRTÉNETI IRODALOM. köszöni meg Wesselényi szívességét. A levelet szerzőnk szószerint közli s később mégis újra kivonatolja. Ide járúl, hogy némely adatot ismételve felhoz és elhamarkodásában a legszembeszökőbb tévedéseket sem veszi észre. Wesselényi Miklós születése éve példáúl négyszer van följegyezve, éspedig 1790-re, 1797-re is kétszer 1796-ra; II. József császár 1780 (1790 helyett) febr. 20-án hal meg; Kazinczyt 1791-ben (1794 helyett) fogják el, s Kazinczy 1814-ben (1809 helyett) üdvözli Wesselényit : »Még a praetexta repdes válladon« stb. Berzsenyi epigrammját »Mint az egekbe merült Aetnának az alja virányos« stb. ódának mondja, s azt hiszi, hogy Wesselényire írta Berzsenyi a »Csak sast nemzenek a sasok« kezdetű sorait, holott mikor Berzsenyi e művét írta, még nem is ismerte Wesselényit. Cornides Dániel neve elferdítve olvasható, valamint Laskay Sámuel alispáné is. Azonban néhány más hibás adata is könnyen kijavítható lett volna. Példáúl, hogy Kossuth Csengerynek volt kénytelen a Pesti Hírlapot átadni, holott Szalav László vette át a szerkesztést 1844 közepén. Tagadja, hogy az 1847-iki programra а független felelős kormányt is magában foglalta, holott tudvalevő, hogy épen a centralisták és Kossuth elveinek kapcsolata teremtette meg a győzelemre jutott ellenzéket s annak korszakalkotó programmját. Méltányoljuk az író abbeli fáradságát, hogy a kikről az életrajz keretében megemlékezik, igyekszik egyszersmind életök főbb adataival is megismertetni az olvasót. De itt is túlzásba esik, s az olvasó mosolylyal fogadja, midőn pl. Deák Ferencznek, Grörgei Arthurnak, Bajza Józsefnek, b. Jósika Miklósnak stb. csillag alatti jegyzetben szükségesnek találja néhány főbb életrajzi adatát megírni, csak úgy, mint a korszak kevésbbé ismert íróinak, politikusainak vagy katonáinak. Azt a többszöri kifakadását azonban, hogy a Széchenyi, Deák és Kossuth kultusza a náluknál csekélyebb hatású Wesselényi érdemeit homályba borítja, semmikép sem látjuk igazolva. »A Széchenyi-cultus — írja — még most is oly erős és a hatalmi körök által dédelgetett!« Az itélet első fele a nemzeti kegyeletnek becsületére válik, a második felére szükségtelen czáfolatot írnunk. Hogy a Széchenyi, Deák és Kossuth irodalma nagyobb, mint a Wesselényié, azon nincs mit csodálnunk. Egyben azonban igaza van : az Akadémia nem méltányolta eléggé Wesselényit és emlékére nem tett annyit, a mennyit tehetett volna. Egyébiránt a szerzőnek hőse iránti csodálata az összehasonlításokban mindig túllő a czélon. Erős meggyőződéssel hirdeti, hogy Széchenyi, Kossuth és Deák, Wesselényi