Századok – 1904

Értekezések - TAKÁTS SÁNDOR: Kisérletek a magyar haderő feloszlatására 1671–1702 - I. közl. 1

4 TAKÁTS SÁNDOR. féle norma egész Európában ismeretessé lett, s a könnyű lovas ezredek felállításánál ezt a normát még fél század múlva is emlegették. Gyalogságunkról s egyéb fegyvernemünkről ilyen magasztaló nyilatkozatokat már nem igen mondhatunk. A magyar végházakben különösen a tüzérség és ennek felszerelése volt gyarló. Batthyány generális még 1679-ben is azt jelenti, hogy a Kanizsa körűi fekvő összes végházakban egyetlen használható ágyú sincsen. A mit itt a magyar csapatok fogyatkozásáról és harczképességének hanyatlásáról mondottunk, az az állandóan végházainkban élő, úgynevezett szabad német zászló-aljakra is vonatkozik. Mivel ezek a végházakból ki sem mozdultak s mivel még a portyázásokban sem vettek részt, harczképességük még kevésbbé haladt a korral. A rendes német katonasággal azonban egészen máskép vagyunk. Tudjuk, hogy a XVÍ-ik században és a XYII-iknek első felében hazánkba küldött német katonaság legnagyobbrészt a németség legsilányabb eleme volt s az akkori magyar katonával az összehasonlítást ki nem állta. A XVII-ik század második felében azonban már egészen másféle csapatokat küldöttek hozzánk. Montecuccoli seregében ugyan még teljesen hasznavehetetlen elemek is voltak, s a törökök Szentgotthárdnál a Nassaui és a Kielmansegg-íéle ezredeket az utolsó emberig levágták, a nélkül, hogy azok bennek csak valami kárt is okoztak volna, de ugyancsak Montecuccoli táborában kitűnően képzett ezredek is voltak. A XVII-ik század végén, főleg a hosszú felmentő háborúban, mikor a külföldi fejedelmek versenyre keltek a kitűnő csapatok küldésében, szemenszedett, jól szervezett és remekül betanított ezredeket hoztak hazánkba. Ezek a hadi tudomány terén a világ bármely nemzetével síkra szállhattak. Ránk nézve azonban elemi csapás volt hihetetlen étvágyuk, szomjuk és kiolthatatlan gyűlöletük minden iránt, a mi magyar. Minél jobban fejlődött a német hadi tudomány s minél kiválóbb lett a német katona, uralkodóink és a hadi tanács szemében a mi éhező és rongyos katonáink, kik minden nemzeti fölkeléskor otthagyták a császár szolgálatát, annál