Századok – 1903
Történeti irodalom - Wertheimer; Eduard: Der Herzog von Reichstadt. Ism. Áldásy Antal 361
TÖRTÉNETI 'IRODALOM. 363 leon névvel kiáltassák ki császárrá, hajótörést szenvedett s ezzel a római király sorsa is el volt döntve. Metternich és a bécsi udvar politikája egyértelmíüeg arra irányult, hogy a pármai lierczeg valamikép uralkodói állásba ne juthasson. Ezért az 1815 május 31-én Oroszország, Poroszország és Ausztria közt kötött titkos államszerződés rendelkezését, mely az ifjú berezegnek a pármai örökösödést biztosította, végrehajtani, még Metternichnek sem jutott eszébe. Pedig Mária Lujza mindent megtett, hogy fia jövőjét ily irányban biztosítsa. Azonban atyja, Ferencz császár is ellene látszott lenni e tervnek. A tárgyalások, melyek a lierczeg jövőjére nézve megindultak, végre az 1818 julius 22-iki pátensben azzal értek véget, hogy Napoleon tiából osztrák herczeget csinálnak, kit azonban jövőben még a császári vagy királyi fenség czím sem illetend meg. Az egykori római királyból reichstadti berezeg lett. A bécsi udvar magatartását Mária Lujzával, illetőleg fiával szemben, a Bourbonokra való tekintet vezette. Reájuk való tekintetből történt az ifjú berezeg távoltartása Pármától, megakadályozása annak, hogy valaha önálló fejedelem legyen. További sorsában, élete fejlődésében az osztrák szempontok érvényesültek. Jellemző az osztrák politikára, hogy a reichstadti lierczeg jövőjét megállapító okiratokban apjának neve sehol egy árva szóval sincs megemlítve; mindenütt csak mint Mária Lujza fia szerepel. Csakis halála után tette jóvá — talán öntudatlanúl — a bécsi udvar e minden emberi érzést sértő eljárást, midőn a lierczeg sarkophagján atyja nevét is feltüntette. Nevelését ettől kezdve teljesen osztrák szellemben vezették. Osztrák herczeget faragni belőle : ez volt a vezéreszme, melyet Metternich követett. Környezetéből lassanként eltávolították a franczia elemeket és németekkel pótolták azokat. A herczeg I Hetrichstein gróf és Poresti százados kezébe került, kik mellett előbb Collin, majd Obenaus működött. A rendszeresen folytatott nevelésnek meg lett az az eredménye, hogy Napoleon fia sokkal jobban tudott németül mint francziáül, s hogy tanulmányai, főleg apja élettörténetének előadása »in usum Delpliini« a jelzett czélnak megfelelően folyt, azt talán mondanunk is fölösleges. Azok a fejezetek, melyeket Wertheimer a reichstadti herczeg nevelésének és élete utolsó éveinek szentel, a legérdekesebbek és legmegkapóbbak egész munkájában. A legnagyobb közvetlenséggel, a legintimebb részletekbe hatolva szól a her-25*
