Századok – 1902

Történeti irodalom - Péterfy Jenő összegyűjtött munkái I. II. köt. Ism. Váczy János - 845

847; történeti irodalom. jobban mutatja a gondolatok eredetiségének, érettségének s a szerkezet szigorúságának öszhangját. Sophokles és Euripides eszméinek a drámai formában megvalósulása s a műfaj korlátainak bővülése, gazdagodása, kevés vizsgáló elme előtt tűnt fel oly világosan, mint a Péterfyé előtt. Miben nagyobb Sophokles Aeschylusnál s miben nem éri utói ? mit adott Euripides a görög drámának, a minek azelőtt híjával volt, s miféle új hatások érvényesültek művészetében? e kérdésekre keres az író feleletet, s nem elvont fejtegetésekkel válaszol a föltett kérdésekre, hanem mindig a legjellemzőbb művek alakjainak bemutatásával, a miben aesthetikai ízlése s történeti kritikája egybeolvad. Az inductiv és deductiv okoskodás módszerét szigorúan végig viszi, s czélja szerint majd az egyikhez, majd a másikhoz ragaszkodik ; néha meg, mint Aristophanesről szóló tanulmányában, mind a kettőt sajátságosan összekapcsolja. Aránylag keveset foglalkozik az ellentétes vélemények czáfolatával; a maga iltján indúl s nem szereti, ha feltartóztatják. Ha mégis szóba kell ilyenekkel állania, gyorsan végez velők, mintha sietős útja volna. Meg sem mondja, kinek az ellentétes véleményét czáfolja. Példáúl hogy Antigone-ben a családi kegyelet és állami rend összeütközése idézi elő a tragikumot, ezt több író tanítja. Péterfy mégis valószínűleg Csiky Gergelyre gondol, a kit azonban nem nevez meg, mivel a magyar író felfogása egyez a külföldi dramaturgokéval. Péterfy tagadja, hogy Kreon makacssága és daczossága az állami rend képviselője volna, bővebben azonban nem fejtegeti, a min az olvasó kissé csodálkozik, hogy ily megcsontosodott véleménynyel oly könnyen végez. Ez pedig onnan van, hogy Péterfy addigi tárgyalása már némileg e vélemény czáfolata s itt megelégedhetett jóformán az egyszerű tagadással és a hibás felfogás alapokára való hivatkozással. Fejtegetéseinek összefoglalásában mindenütt rendkívül szemes megfigyelő, s ha néhány szóval akar jellemezni, ezt mesteri ecsettel teszi. Van néhány lapja ez első tanulmánysorozatban, mely irodalmunk legszebb jellemzései közé tartozik ; ilyen, midőn a három nagy tragikus költőt összehasonlítja egymással, vagy midőn Tainet, Macaulayt és Rankét állítja párhuzamba, vagy midőn Herodotost és Thukydidest állítja egymás mellé. Irodalmunkban nem ismerünk szebb jellemzést történetíróról, mint a milyet e kötetben a görög történetírókról olvashatunk. Kemény Zsigmond sorai jutnak eszünkbe,melyeket Macaulayról írt, de Péterfy egészen máskép jár el. О sohasem ír egyszerű ismertetést. Még midőn ilyet akarna is írni, számba