Századok – 1902

Történeti irodalom - Turchányi Tihamér: Krassó-Szörény vármegye néprajzi viszonyai a mohácsi vész előtti időkben. Ism. –yj– 379

TÖRTÉNETI IRODALOM. 379 Krassó-Szörény vármegye néprajzi viszonyai a mohácsi vész előtti időkben. Irta Turchányi Tihamér. Lúgos, 1901. Traunfellner Károly kny. 8-r. 131, 4 1. Érdekes és hazánk nemzetiségi viszonyai szempontjából tanulságos könyv. Voltaképen nem néprajz, hanem inkább Krassó-Szörény vármegye nemzetiségeinek statisztikája történeti alapon. Nem politikai czélzat vezette az írót, — maga szabadkozik e föltevés ellen, — hanem az, hogy a történelmi igazság szövétnekénél megvilágítsa a fejlődésnek azt az elszomorító folyamatát, mely országunk e hajdan tősgyökeres magyar vármegyéjét napjainkban, de jórészt már a mohácsi vész előtti időszakban is, egyik jellegzetesen nemzetiségi törvényhatóságunkká változtatta. Készséggel elismerjük, hogy Turchányi történeti alapon dolgozott, vizsgálódásában az oklevelekből indult ki s következtetéseit azokból vonta le. Az okleveles emlékekben fenmaradt helyneveken alapszik egész okoskodása. Abból az elvből indul ki, hogy »a helységek elnevezése mindig az illető helység lakosságának anyanyelvétől függ. Magyar vidékeken mindennek tiszta magyar, vagy legalább megmagyarosított neve van, . . . német, oláh, szerb vagy tót vidéken . a nevek is németek, illetve oláhok, szerbek vagy tótok.« Ez az elv általánosságban valahogy megállhat, azonban az igazat megvallva, a »mindig« kifejezést nem merném egész határozottsággal használni. A szerző könyvéből levonható tanulság is azt bizonyítja, hogy a helynevek igen is lehetnek alkalmasak valamely vidék nemzetiségének meghatározására, de nem teljes és föltétlen bizonyossággal. Csak a napjainkban divatozó — sokszor esztelen, mert a történeti fejlődést teljesen figyelmen kívül hagyó — helynév-magyarosításokra emlékeztetem az olvasót, melyekből későbbi századok historikusának vagy statisztikusának végzetes tévedés lenne csalhatatlan következtetéseket vonni a nemzetiségi viszonyokra. Ne menjünk messzire; maradjunk csak fővárosunk nevénél. Vájjon a Pest és Ofen nevek feljogosíthatnak-e valakit arra, hogy azokból állandó tót és német lakosságra következtessen? Aztán nem tapasztaljuk-e lépten nyomon, hogy idegen, különösen szláv elnevezésű helyeken már a honfoglalás óta színmagyarok laknak, ellenben magyar vagy magyaros nevű községek lakosai idegen ajkúak ? Azután van még ennek a kritériumnak egy elengedhetetlen kelléke : a történeti összehasonlító nyelvészetben való alapos jártasság. E nélkül Horvát István és társai módjára még Mesopotamiát is magyarnak tarthatjuk s könnyen meg-