Századok – 1901

Történeti irodalom - Divald Kornél: Művészettörténeti korrajzok. I. II. Ism. –r– 644

645 TÖRTÉNETI IRODALOM. kor művészetének ismertetése, nem egyéb, mint rendszeres rövidre vont művészettörténet. Nem tartja szem előtt az olvasó követelését, hanem egymáshoz rendszerbe fűzi a művészettörténet adatait, sokszor túlságos részletezéssel, fölösleges pontossággal. A második kötet hasonlíthatatlanúl jobban közelíti meg a czélt. Még mindig van benne valami az első kötet aprólékoskodásából, de már ügyesen és bátran csoportosítja az anyagot, kiemeli és előtérbe állítja az erős egyéniségeket s az ő működésekkel foglalkozik első sorban. Mindegyik czikkelye önálló és magában is érdekes, tanulságos, de azért nem mosódik el a történeti fejlődés egységes rajza sem. Ez a kötet odaülik a laikus olvasó kezébe; az elsőt, ha a könyv esetleg új kiadást érne meg, nagyon ajánlatos lenne újra megírni a második kötet módjára, kevesebb névvel és adattal, de jobban kiemelve az egyes korok művészi törekvéseit, ideáljait. A könyv lelkiismeretes munka eredménye. Sok eredetiség természetesen nincsen benne; mint afféle összefoglaló munka, erre nem is tart számot; a művészet egész birodalmát az ember, kivált fiatal ember, nem tekintheti át a maga szemével, szüksége van idegen segítségre, már megírt munkákra. Ha az író jól választja meg forrásait, és ügyesen, értelmesen veszi át és formálja meg az anyagot, tisztességes munkát végzett, melyből olvasói okulhatnak. Divald könyvének első lapjain kissé megzavarja az embert, hogy a művészetek eredetét Adámra-Evára vezeti vissza s a tiltott gyümölcs megízleléséből származtatja. A biblia tanításait szószerint átvinni a művészet terére: sem nem megokolt, sem nem czélszerű. Ne zavarjuk össze a két világot, mert mind a kettő kárát vallja. Szerencsére a tárgyalás folyamán elejti ezt a szempotot, csak egyszer-kétszer találkozunk még vele, mikor a görög művészet emlékeiről nem ír azzal a lelkesedéssel, a melyet elfogulatlan gondolkodótól várni lehetne,1) és mikor a renaissance profán tárgyú művei iránt némi idegenkedést mutat, míg a vallásos festőket (Fiesole) a többiek rovására (Botticelli) túlságosan kiemeli. Azt természetesen nem kerülhette el, hogy kisebb-nagyobb tévedések ne csúszszanak bele előadásába. Ennek az ember, ha személyesen nem látta mindazokat a műemlékeket, a melyek') »Ha sokan .... még ma is alárendelik a középkori szobrászat XIII. századbeli emlékeit a ránk maradt s túlnyomó részben nem is a javából való antik emlékeknek .... pedig az előbbieknek jóval jelentősebb a művészi hatásuk, úgy ennek oka csupán az évszázados előítélet.« (I. 1S6. 1.)